A feleségem meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben 23 éve – Bárcsak tudtam volna, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk

A feleségem meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben 23 éve – Bárcsak tudtam volna, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk

23 éve élek a megbánással, mióta elvesztettem a feleségemet, Katalint egy repülőgép-szerencsétlenségben. A veszteség fájdalmát elfogadtam, a gyászt megszoktam. De egy nap kiderült, hogy a sors még egy találkozást tartogatott számomra – egy olyan igazságot, amelyre soha nem számítottam.

Egy fájdalmas évforduló

A sír mellett álltam, ujjaimmal végigsimítva a hideg márványt. Huszonhárom év telt el, de a fájdalom sosem enyhült. A friss rózsák élénken virítottak a szürke kő előtt, akár vércseppek a hóban.

– Sajnálom, Kati – suttogtam, hangom rekedten tört meg a csendben. – Meg kellett volna hallgatnom téged.

A telefonom hirtelen megcsörrent, kizökkentve a gondolataimból. Első ösztönöm az volt, hogy figyelmen kívül hagyjam, de a megszokás erősebb volt nálam.

– Dávid? – hallottam a hangot a vonal túlsó végéről. A cégem társtulajdonosa, Miklós volt az. – Tudom, hogy ilyenkor a temetőben vagy, de lenne egy szívesség, amit kérnék.

– Mondd csak. – Megköszörültem a torkomat, próbáltam semleges hangot megütni.

– Az új munkatársunk Németországból érkezik. Meg tudnád őt felvenni a reptéren?

Egy utolsó pillantást vetettem Katalin sírjára.

– Persze, megoldom.

– Köszönöm, barátom! A neve Lilla, a gépe 14:30-kor landol.

Egy furcsa érzés

A reptér érkezési csarnoka nyüzsgött az emberektől, miközben egy sietve összedobott táblát tartottam magam előtt, rajta a névvel: LILLA.

A tömegből egy fiatal nő lépett felém, mézszőke haját hátradobva, határozott mozdulattal húzva a bőröndjét. Amint megláttam, valami furcsa érzés kerített hatalmába.

Mintha már láttam volna.

– Üdvözlöm, uram! – szólalt meg enyhén érezhető akcentussal. – Lilla vagyok.

– Üdvözöllek Budapesten! Kérlek, hívj Dávidnak.