Budapest
Related Articles
Most boldog életet élek a férjemmel, Evannel és kislányunkkal, Grace-szel.
Kis családunk úgy érzi, teljes és biztonságos, olyan módon, ahogy korábban elképzelni sem tudtam. De van egy esemény Grace első heteiből, amit soha nem fogok elfelejteni.
Ez volt az a nap, amikor hazahoztuk az újszülöttet a kórházból, és megtudtuk, mit művelt Evan anyja, Patricia, amíg én vajúdtam.
Engedd meg, hogy visszavigyeljelek ahhoz a keddi reggelhez, amikor a világom fenekestül felfordult.
A fájások 2:14-kor kezdődtek. Hétfőn egész nap enyhébb görcseim voltak, de amikor az első erősebb hullám rám tört, tudtam, hogy eljött a pillanat.
Felráztam Evant, próbáltam nyugodt maradni.
„Itt az idő,” suttogtam.
Ő úgy ugrott ki az ágyból, mintha lángolna a matrac.
Annyiszor gyakoroltuk ezt a pillanatot, mégis sikerült kifordítva felvennie az ingét, és majdnem elfelejtette a cipőjét. A fájdalom ellenére nem tudtam megállni, hogy ne nevessen rajta, ahogy ugrált a hálószobánkban, hogy felöltözzön.
„A táska az ajtónál van,” emlékeztettem lélegzetvételeim között. „A gyerekülés már be van szerelve.”
Ahogy óvatosan beültem az anyósülésre, Evan telefonja csipogott. Az üzenetet nézte, miközben beindította az autót.
„Anyám,” mondta, megmutatva a képernyőt.
Az üzenet így szólt: „Evan, add oda a kulcsokat. Előkészítem a házat a babának. Eljövök értük.”
Újabb fájás jött, és én a légzésemre koncentráltam.
„El akar jönni, hogy mindent előkészítsen. Rendben van ez?” kérdezte Evan aggodalmasan rám pillantva.
„Persze,” válaszoltam a fájdalom hullámai között. „Rendben. Bármi, ami segít.”
Most visszanézve kívánom, bárcsak jobban odafigyeltem volna erre az üzenetre, mert ez volt az első figyelmeztető jel, hogy valami rossz fog történni.
A kórház pont olyan volt, amilyennek elképzelheted.
Papírmunkák, műanyag karszalagok, és azok a vékony takarók, amik sosem takarják el rendesen a térdedet. A vajúdás aztán tombolt, mintha mennydörgés rázta volna meg a helyiséget. Időérzetem elmosódott, mintha egy hógömbben lennénk, amit az égisten rázogatott. A világ csak a légzésre, a nyomásra, és Evan keze szorítására szűkült le.
És aztán hirtelen ott volt. Az a kicsi, dühös sírás, ami betöltötte az egész szobát.
„Megjött,” jelentette ki a nővér, miközben ezt a meleg, hihetetlen kis lényt a mellkasomra helyezte.
Egy lány.
Evan zokogott. Én is.
Grace annyira meleg és hihetetlenül élő volt, hogy az egész világ összezsugorodott abba a kis körbe, ahol a lélegzése hozzám simult. Semmi más nem létezett, csak ez a tökéletes pillanat.
Két nap múlva hazaengedtek minket.
Evan úgy tolta ki az automata ajtón a kocsit, mintha egy filmben lennénk, mindketten hülyén vigyorogtunk, bár teljesen kimerültek voltunk.
Bombahatástól feszülten ültette be Grace-t az autósülésbe, ami megint megnevettetett.
„Készen állsz hazamenni, kicsim?” suttogtam neki, miközben kihajtottunk a kórház parkolójából.
Úton hazafelé azon gondolkodtam, milyen gyerekszobát készítettünk elő annyi hétvégén át.
Az a zsályazöld fal, amit egy vasárnap festettünk ki együtt, miközben Evan több festéket kapott magára, mint a falra — és nevettünk rajta. És ott volt az elhunyt anyám fehér kiságyja, ami tökéletesen állt a távoli falnál, ahol a reggeli fény gyengéden és melegen simogatja a szobát.
Anyám három éve halt meg, és soha nem találkozhatott az unokájával. De mielőtt nagyon megbetegedett volna, egy halom apró takarót varrt nekünk.
Olyan puhák voltak, mint a vaj, és kis kézzel hímzett százszorszépek díszítették a széleiket. Baba-mosószerrel mostam ki őket, és úgy hajtogattam be a komódba, mintha aranyból lennének.
Még mindig azokról a finom százszorszép szegélyekről gondolkodtam, amikor Evan befordult a kocsival a házunkhoz, és kinyitottuk a bejárati ajtót.
Akkor még fogalmam sem volt, mit fogunk látni, és hogy ez pár perc alatt hogyan tör majd össze minden örömömet.
Először a szag csapott meg.
Friss akrilfesték vegyileg keverve, mintha ipari ragasztó lenne alatta. Evan megállt a bejáratnál, a kulcs még a kezében.
„Mi a fene?” dünnyögte.
A nappali sokkal jobb volt, mint amire számítottam.
Valaki egy vázában rózsákat tett a dohányzóasztalra, a konyhapulton muffint pakolt egy kosárba, és sorban álltak az apró kézfertőtlenítők, akár a bulira szánt ajándékok.
A ház tiszta volt, mégis furcsán csendes.
„Először nézzük meg a gyerekszobát,” mondta Evan.
Bólintottam, igazgatva Grace-t a karomban. Kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, és úgy éreztem, hogy a világom teljesen kibillen a helyéről.
Mintha egy teljesen másik házba léptem volna be.
A zsályazöld szín teljesen eltűnt. Minden falat sötét tengerészkékre festettek.
A vidám sárga függönyök, amiket én választottam, eltűntek, helyette nehéz sötétítőfüggönyök lógtak, amelyek inkább egy szállodai konferenciaterembe valók. A puha szőnyeg nem volt sehol. A szellőben csilingelő kis üveg mobiles játék is eltűnt.
És anyám fehér kiságyát, amelyben én is babaként aludtam, darabokra szedték és a földön hevert.
„Mi… mi az isten? Hol vannak a takarók?” hangom furcsán üresen csengett. „Hol vannak anyám takarói?”
Evan lassan járt körbe a szobában, mintha a padló bármelyik pillanatban beszakadhatna alatta. Letérdelt a komód elé, és kinyitotta a fiókokat.
Üresek. Mindegyik teljesen üres volt.
Kinyitotta a szekrényajtót. Az is üres volt.
„Anya?” kiáltotta, hangja visszhangzott az átalakított szobában. „Anya? Itt vagy?”
Ő pár másodperc múlva megjelent az ajtóban, gumikesztyűt viselt, és egy konyharuhát dobott a vállára. Grace-re, aki az én karjaimban aludt, és a tengerészkék falakra nézett, és egy olyan mosollyal, ami engem kényelmetlenül érintett.
„Ó, itthon vagytok!” mondta vidáman. „Nem sokkal jobb így?”
Rám néztem, nem tudtam megszólalni. De Evan igen.
„Mit tettél?” Hangja veszélyesen halkan csengett.
„Javítottam rajta,” mondta Patricia. „Túl puhák voltak az előző falak. Az a zöld annyira nyomasztó volt. A babáknak stimulációra van szükségük.”
„Hol a kiságy?” tudtam csak végül megkérdezni. „Hol vannak anyám takarói?”
Fejét ferdítve nézett rám hamis együttérzéssel. „Ó, azok a régiek? Olyan fáradtnak és veszélyesnek tűntek. A kiságy lécei túl távol voltak egymástól. Biztonsági kockázat, tudod. És azok a takarók? Fulladásveszélyesek voltak a laza szálak miatt. Jól tettem.”
Evan kezei ökölbe szorultak. „Hol vannak most?”
„A garázsban valahol,” mondta. „Vagy talán a kukában. Nem igazán emlékszem. De ne aggódjatok, holnap hozatok egy csúcskategóriás kiságyat. Sokkal biztonságosabb.”
„A kukában?” kérdeztem vissza.
Ekkor úgy éreztem, hogy forog a szoba.