A férjem anyja ‘véletlenül’ leverte a nembejelentő tortát – de a mosolya mindent elárult…

„A férjem anyja ‘véletlenül’ leverte a nembejelentő tortát – de a mosolya mindent elárult…”

Amikor azt mondom, hogy az anyósom, Katalin tehetséges abban, hogy minden fontos családi pillanatot elrontson, egyáltalán nem túlozok. Ez már-már családi legenda: ha valami fontos történik, ő biztosan ott van – és elrontja.

Engedd meg, hogy bemutassam néhány emlékezetes „produkcióját”.

A legelső természetesen az esküvőnk volt Gáborral. Míg más anyósok azon aggódnak, hogy beilleszkedjenek és ne tűnjenek ki, ő egy krémszínű ruhában érkezett, ami fotókon szinte hófehérnek tűnt.

– Ez nem fehér – mondta ártatlan ábrázattal, amit az elmúlt öt évtizedben tökélyre fejlesztett. – Ez… krém.

A képek mást mesélnek. A színek annyira világosak voltak a napfényes templomudvarban, hogy konkrétan elvakították a tekintetet. Soha nem felejtem el azt a gyomorgörcsöt, amikor először néztem át a fotókat, és rájöttem, hogy minden egyes képet elrontott, amin rajta volt.

Aztán jött a terhességi bejelentés.

Gáborral gondosan megterveztük, hogyan közöljük a hírt. Egy meghitt családi vacsorát szerveztünk egy budai étteremben, ahol saját készítésű kis kártyákkal szerettük volna elmondani a nagy hírt.

De Katalin megelőzött minket. A vacsora előtti napon kaptam egy értesítést a Facebookon: ő posztolta a mi terhességi bejelentésünket. Megjelölte benne az egész családot.

– Annyira izgatott voltam – mondta később, amikor szembesítettem. – Egyszerűen nem bírtam magamban tartani.

A bocsánatkérés… hát, legyünk őszinték: még csak köszönöm-szintet sem ütött meg.

És a babanevek? Az már a humor határát súrolta. Mi Gáborral hónapokig fontolgattuk a neveket. Végül két lehetőség maradt: Benedek, ha fiú lesz, és Zsófi, ha lány. Azt akartuk, hogy ez titok maradjon a nembejelentésig.

De Katalin gyorsabb volt, mint egy hírügynökség. A teljes baráti bridzscsoportját tájékoztatta. Még el sem mondtuk a családnak, már a boltban szólított meg egy idős hölgy:

– Ó, a Zsófi név olyan különös! Nem gondolják, hogy egy hagyományosabb név jobb lenne?

Amikor számonkértem Katalint:

– Ó, hát elfelejtettem, hogy titokban akartátok tartani – nevetett. – És különben is, mindenki kérdezett!

Szóval amikor úgy döntöttünk, hogy nemi bejelentő partit tartunk, már nagyon óvatos voltam.

Egy este az ágyban feküdve a plafont bámultam, és felsoroltam Gábornak, hogy mi minden mehet félre.

– Könnyebb lenne, ha meg sem hívnánk – sóhajtottam.

– Ő jó szándékú – felelte Gábor, miközben megfogta a kezem. – Adjunk neki egy esélyt. Ez csak egy torta. Nem tudja elrontani.

A férjem… mindig a legjobbat feltételezi az emberekről. Még akkor is, ha ezek az emberek szinte dokumentált sabotázzsal bírnak a múltjukban.

Az udvar azon a délutánon valóságos kis csodavilág volt. Lágy, nyári fény szűrődött át a diófák lombjain, a kertben tökéletesen elrendezett rózsaszín és kék édességek pompáztak. A gyerekek kérdőjeles lufikkal szaladgáltak, a felnőttek gyöngyöző bodzaszörpöt ittak.

És a középpontban: a torta. Egy gyönyörű, hófehér emeletes sütemény, rajta kis cukorkérdőjelekkel, és egy vidám felirat: „Fiú vagy lány?”

A tortát a sógornőm, Luca hozta. Saját maga rendelte, biztonságos helyről.

Mindenki mosolygott. A levegőben izgatott várakozás vibrált.

Aztán megérkezett Katalin.