A férjem elhagyott a gimnáziumi legjobb barátnőmért, miután elvesztettem a babát – Három évvel később egy benzinkútnál találkoztam velük, és nem bírtam abbahagyni a mosolygást

A férjem elhagyott a gimnáziumi legjobb barátnőmért, miután elvesztettem a babát – Három évvel később egy benzinkútnál találkoztam velük, és nem bírtam abbahagyni a mosolygást

1. rész: Az árulás, amire sosem számítottam

Mindig azt hittem, hogy a megcsalás és az árulás csak másokkal történik meg – azokról olvasni lehet drámai történetekben vagy hallani elcsukló hangon elmesélve egy vacsorapartin. De velem? Velünk? Ez elképzelhetetlen volt.

Öt évig építettük az életünket együtt Mátéval. Nem voltunk gazdagok, de a miénk volt minden – közös filmezések a kanapén, vasárnap reggeli kávézások, és azok a belső poénok, amiket csak mi értettünk.

És ezen az úton végig ott volt Anna is. A legjobb barátnőm középiskola óta. A testvérem minden értelemben, csak vér szerint nem. Ő volt az esküvőmön a tanúm, az, aki a kezemet fogta és együtt sírt velem örömében, amikor kimondtam az igent.

Szóval amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hittem, ez csak egy újabb fejezet lesz a tökéletes életünkben.

De aztán Máté megváltozott.

A távolság, amit nem értettem

Eleinte apróságok voltak – később ért haza a munkából, már nem nevetett a poénjaimon, és a mosolya valahogy üres lett. Aztán egyre rosszabb lett. Egyre kevesebbet nézett rám, a beszélgetéseink egy-egy szavas válaszokká silányultak. Esténként elfordult tőlem az ágyban, mintha már ott sem lennék.

Nem értettem. Fáradt voltam, a terhesség kimerített, de minden erőmmel próbáltam megtartani a házasságunkat.

Ezért fordultam Annához.

– Nem tudom, mi történik, – zokogtam egy éjszaka telefonon, miközben Máté mellettem aludt, tudomást sem véve rólam. – Mintha már nem is lenne itt.

Anna mélyet sóhajtott. – Helga, túlgondolod. Szeret téged. Csak stresszes.

Annyira akartam hinni neki.

A fájdalom, ami mindent megváltoztatott

Aztán egyik reggel tompa fájdalmat éreztem a hasamban. Este már a kórházban feküdtem, és az orvos ajkai mozogtak, de a szavai nem jutottak el hozzám.

Nem volt többé szívverés.

Nem volt többé baba.

A gyász hullámokban kellene, hogy jöjjön, de nálam lavinaként zúdult rám.

Máté? Már akkor is máshol járt. Ott ült mellettem a kórházi ágyon, ridegen, némán, mozdulatlanul. Nem fogta meg a kezem, nem adott egyetlen vigasztaló szót sem. Nem bocsánat, nem együttérzés. Csak egy férfi, aki mintha arra várt volna, hogy egy busz érkezzen, és elvigye innen.

Egy hónappal később végre kimondta azt, amit szerintem már hetek óta gyakorolt a fejében:

– Nem vagyok boldog, Helga.

2. rész: A távozásuk és az igazság

Nem volt nagy veszekedés, nem voltak kiabálások.

– Mi? – kérdeztem rekedten.