Budapest
Related Articles
Amikor a tizennégy éves fiam, Mason, a válás után azt kérte, hogy az apjával élhessen, igent mondtam.
Nem azért, mert ezt akartam — őszintén szólva sokkal inkább szerettem volna, ha velem marad. Hanem azért, mert nem akartam akadályozni, hogy apa és fia újra egymásra találjanak. Hétvégenként és amikor csak akarta, Mason nálam lehetett. Csak épp nem minden nap.
Hiányzott neki Eddie. Az a bolondos, mókás apa, aki éjfélkor palacsintát sütött, és hátrafelé viselte a baseball sapkáját a focimeccseken. Eddie pedig láthatóan kész volt helytállni. Részt akart venni a fia életében. Komolyabban vette az apaságot.
Így hát elengedtem Masont.
Azt mondogattam magamnak, hogy ez a helyes döntés. Hogy teret adni a fiamnak nem ugyanaz, mint feladni őt.
Nem számítottam rá, hogy ez a döntés lassan, csendben összetör majd belül.
Eleinte Mason gyakran hívott. Vicces szelfiket küldött, beszámolt a pizzás-filmes estekről az apjával. Fotókat küldött félig égett gofrikról és bolondos mosolyokról.
Minden képet elmentettem. Minden videót újra és újra megnéztem. Hiányzott, de azt mondtam magamnak, ez jó dolog.
Erre van most szüksége.
Boldognak tűnt. Szabadnak. És én hinni akartam, hogy ez azt jelenti: jól van.
Aztán a hívások ritkultak. Az üzenetek is kevesebbszer jöttek. A beszélgetések egyszavas válaszokká zsugorodtak.
Majd csend lett.
És akkor másoktól kezdtem hívásokat kapni. Mason tanáraitól.
Az egyik e-mailt írt a hiányzó házi feladatról.
„Azt mondta, elfelejtette, Claire. De ez nem rá vall.”
Egy másik tanárnő ebédszünetben hívott, félúton egy szendvicsrágás között.
„Mintha… nem lenne igazán itt. Mintha csak testben lenne jelen. Minden rendben otthon?”
A legrosszabb hívás a matektanártól jött.
„Puskázáson kaptuk egy dolgozat alatt. Ez nem jellemző rá. Csak gondoltam, tudnia kell… elveszettnek tűnt.”
Ez a szó… rám tapadt, mint a statikus elektromosság.
Elveszett.
Nem lázadó. Nem problémás. Csak… elveszett.
Hideg súlyként nehezedett a mellkasomra. Mert ez nem az én Masonöm volt. Az én fiam mindig megfontolt, figyelmes volt. Az a fajta gyerek, aki kétszer is átnézi a munkáját, és elszégyelli magát, ha nem kap ötöst.
Aznap este próbáltam felhívni. Nem vette fel. Hagyott üzenetet.
Teltek az órák. Semmi.
Ott ültem az ágy szélén, a telefonommal a kezemben, és az utolsó fotót néztem, amit küldött — ő és Eddie egy szénné égett pizzát tartottak fel nevetve.
De már nem tűnt viccesnek. Valami nem stimmelt. És a csend ordított.
Felhívtam Eddie-t. Nem vádlón, csak aggódva. A hangom halk volt, semleges, próbáltam elkerülni a feszültséget.
Óvatos voltam — azon a vékony kötélen egyensúlyoztam, amit az elvált anyák olyan jól ismernek, ahol egyetlen rossz szó is elég, hogy „irányítónak” vagy „hisztisnek” bélyegezzenek.
És a válasza?
Egy sóhaj. Egy fáradt, lekezelő sóhaj.
„Tizenéves, Claire” – mondta. „Lusták néha. Túlreagálod.”
Túlreagálod. Gyűlöltem ezt a szót.
Valamit megütött bennem. Ezt mondogatta régen is, amikor Mason még kisbaba volt, és kólikás. Amikor három éjszaka nem aludtam, és a fürdőszoba padlóján ültem sírva, a sikító újszülöttünket ölelve, míg Eddie horkolt a szomszéd szobában.
„Túl sokat aggódsz,” mormolta akkor. „Lazíts. Jól lesz.”
És én hittem neki. Hinni akartam. Mert az alternatíva — hogy egyedül vagyok a frontvonalban — túl nehéz lett volna.
És most megint itt voltam.
Mason most is sírt — csak ezúttal csendben. És Eddie még mindig csak átpördült az oldalára, mintha minden rendben volna.
Csakhogy most? A hallgatásnak ára volt.
Ez már nem egy hasfájós újszülött volt. Ez egy fiú volt, aki lassan darabokra hullott egy másik házban.
És bennem valami — az az ösztön, ami mindig is tudta, mikor van szüksége rám — üvölteni kezdett.
Egy csütörtök délután nem kértem engedélyt. Egyszerűen autóba ültem, és elmentem Masonért az iskolába. Esett az eső — egyenletes, vékony szitálás, ami elmosta a világ éleit. Az a fajta idő, amikor úgy tűnik, maga az idő is visszatartja a lélegzetét.Ott parkoltam le, ahol tudtam, hogy észre fog venni. Leállítottam a motort. Vártam.
Amikor megszólalt a csengő, a diákok csoportokban özönlöttek ki az épületből – nevetve, kiabálva, tócsákat kerülgetve. Aztán megláttam őt. Egyedül. Lassan sétált, mintha minden egyes lépés fájna neki, mintha az is erőfeszítést igényelne.
Szótlanul beült az anyósülésre.
És akkor összetört a szívem.
A pulcsija rátapadt a testére. A cipője átázott. A hátizsákja félvállról lógott, mint akinek már minden mindegy. De az arca… az tört meg teljesen.
Beesett szemek. Sápadt, repedezett ajkak. Vállai begörnyedve, mintha próbálna láthatatlanná válni.
Reszkető kézzel nyújtottam át neki egy müzliszeletet. Ránézett, de nem mozdult.
A fűtés halkan kattogott, melegítette a közöttünk lévő teret, de nem eléggé ahhoz, hogy feloldja a mellkasomban lüktető fájdalmat.
Aztán suttogott. Alig hallhatóan, a szélvédőn kopogó esőnél is halkabban:
– Nem tudok aludni, anya… Nem tudom, mit tegyek…
Akkor tudtam biztosan: a fiam nincs jól.
A szavak lassan jöttek. Mintha két kézzel tartaná vissza őket, nehogy egyszerre kiömöljenek. Mintha ha elengedné őket, ő maga is darabokra hullana.
Kiderült, hogy Eddie elvesztette az állását. Néhány héttel azután, hogy Mason hozzáköltözött. Senkinek nem mondta el. Sem Masonnek, sem nekem. Próbálta fenntartani a látszatot: ugyanazok a rutinok, ugyanaz a mosoly, ugyanazok a fáradt viccek.
De a függöny mögött minden széthullott.
A hűtő szinte mindig üres volt. A lámpák vibráltak. Mason már nem is használta a mikrót, mert furcsa zajokat adott ki, ha túl sokáig ment. Eddie esténként többnyire nem volt otthon.
„Állásinterjúk” – mondta, de Mason szerint nem mindig jött vissza.
Így hát a fiam alkalmazkodott. Reggelire gabonapelyhet evett – néha szárazon, mert nem volt tej. Mosott, ha elfogytak a zoknijai. Evőkanállal kanalazott a mogyoróvajas üvegből, és azt nevezte ebédnek. Estére száraz keksz.
A házi feladatait a sötétben csinálta, remélve, hogy a Wi-Fi elég ideig kitart, hogy be tudja küldeni.