Budapest
Related Articles
A fiam házasodott, és a menyem már az elejétől nem tetszett. Nem volt felsőfokú végzettsége, a beszéde mindig idegesített — nem tudott helyesen beszélni, keverte az eseteket és a deklinációkat. Amikor megkérdezte tőlem, hol van a só, nem tudtam visszatartani a dühömet: — Nem vagyok az anyád, szólj hozzám a nevemen. Nem is értettem, miért őt választotta a fiam, miért nem a szomszédot, a könyvelőt, aki jó munkával és végzettséggel rendelkezik. Reméltem, hogy hamarosan megérti, kivel házasodott, és minden rendeződik. De egy napon kórházba kerültem. Ekkor minden megváltozott, a menyem megmutatta az igazi énjét 😢 Mesélek, hogy mit tett
„A menyem, akit sosem akartam – és a nő, akit ma a legjobban becsülök”
Amikor a fiam, Balázs közölte, hogy megnősül, az első reakcióm nem az öröm volt. Inkább aggódás. Vagy inkább: csalódás. Azt hiszem, mélyen legbelül másfajta menyet képzeltem el magunknak.
– Anyu, bemutatom neked Katat – mondta egy nyári délután, miközben a nappaliban ültem, a kedvenc könyvemmel a kezemben.
Felnéztem, és ott állt mellettem egy fiatal nő, hosszú, sötétbarna hajjal, meleg, kissé bizonytalan mosollyal az arcán.
– Örvendek, néni – mondta, és odalépett, hogy kezet fogjon velem.
Azonnal észrevettem, hogy nem a megszokott modorban szólít meg. „Néni.” Ezt se hallottam már rég. A beszédében volt valami szokatlan, talán a ragozás, talán a hangsúly – de zavart. Valamiért idegesített.
Miután elmentek, csak ennyit mondtam:
– Balázs, biztos vagy benne? Ez a lány… nem olyan, mint amilyet elképzeltem neked.
– Tudom, anya – sóhajtott. – De én őt szeretem. Ő más, de pont ez az, ami vonz benne.
Ez az “ő más” kifejezés nem hagyott nyugodni. Egész este kattogott a fejemben. Nem volt diplomája, nem volt stabil munkahelye, nem tűnt úgy, mint aki sokat tudna adni a fiam jövőjéhez.
Őszintén szólva, lenéztem Katát. Úgy gondoltam, Balázs sokkal jobbat érdemelne. Egy olyan lányt, aki művelt, határozott, akinek van karrierje. Nem egy olyan nőt, aki nem tudja rendesen használni a magyar nyelvtant és zavartan mosolyog, amikor kérdezek tőle valamit.
De Balázs hajthatatlan volt. Néhány hónapon belül összeházasodtak. Az esküvő szép volt, egyszerű, de szívből jövő. Kata családja kedvesen fogadott minket, de úgy éreztem, egy másik világban élnek. Egyszerű emberek, melegszívűek, de távol attól, amit én megszoktam.
– Anya, kérsz egy kis levest? – kérdezte Kata az esküvő után egy vacsoránál.
– Köszönöm, nem vagyok éhes – válaszoltam ridegen.
Ő mégis elém tette. Akkor is mosolygott. Akkor is kedves volt. És én továbbra is falat emeltem kettőnk közé.
Hosszú hónapok teltek el. Ritkán látogattam meg őket. Ha jöttek hozzánk, mindig akadt valami megjegyzésem.
– Kata, nem gondoltál rá, hogy tanulj valamit? Ma már annyi online tanfolyam van.
– Hát… gondoltam, csak most a munka és a háztartás… – próbált válaszolni, de én már máshova néztem.
Azt hittem, idővel Balázs majd belátja. Rájön, hogy hibázott. És akkor majd vége lesz.
De nem így történt.
Egy nap rosszul lettem. Szédültem, gyenge voltam, a szívem hevesen vert. Kórházba kerültem, és bent is kellett maradnom pár napig. Balázs dolgozott, nem tudott egész nap velem lenni. Kata viszont… minden nap jött.
– Jó reggelt, anyuka – mosolygott, miközben bejött a szobámba egy kis dobozzal a kezében. – Hoztam neked meleg húslevest. Házi. Ahogy szoktad.
– Nem kellett volna… – motyogtam.
– Dehogynem – mondta, és letette az ágy melletti asztalra. – Szeretném, ha jobban lennél.
Minden nap ott volt. Leült mellém, segített, ha kellett, tartotta a tálat, figyelte, mikor jön az orvos, kérdezett helyettem. Olyan türelemmel, olyan alázattal viselkedett, hogy azt se tudtam, hová nézzek.
Egy este így szóltam:
– Kata… miért csinálod ezt? Nem kértem tőled semmit.
– Mert család vagyunk – felelte egyszerűen.
És abban a pillanatban megéreztem valamit, amit addig soha: szégyent.
Szégyelltem minden gúnyos megjegyzést, minden lenéző pillantást, minden elutasítást. Ott ült mellettem az a lány, akit annyira semmibe vettem – és ő gondoskodott rólam, mint egy szerető családtag.
Miután kiengedtek a kórházból, megváltozott valami bennem. Nem tudtam tovább úgy nézni Katára, mint korábban. Már nem az volt „a lány, aki nem illik a fiamhoz”. Hanem az a nő, aki gondoskodott rólam, amikor a leginkább rászorultam.
Egyik nap megvártam őket nálunk vacsorával.