Budapest
Related Articles
Nem minden angyalnak van szárnya
Kedves barátaim! Üdvözlök mindenkit a „Megmentett élet” csatornán.
A mai világban egyre több a közöny, az önzés és a durvaság. A nagyvárosok – akár Budapest is – olyanok, mint egy dzsungel: ha nem vagy elég erős, eltaposhatnak. Az embereknek alig maradt idejük egymásra, nemhogy a védtelen, kóbor állatokra.
És ezek az állatok – kutyák, macskák – nem kiabálnak segítségért, csak némán szenvednek. A legtöbben elfordítják a fejüket, mintha nem is látták volna őket.
De, mint mondani szokták: nem minden angyalnak van szárnya. Némelyik csendben jár köztünk, és egyszerűen csak teszi a jót, amit senki más nem vállalna fel.
Egy sorsfordító találkozás
Egy nyirkos, ködös októberi délután történt, a Dunántúlon, Veszprém közelében. Az autópálya szélén egy fiatal férfi sétált, Kovács Máté. Hazafelé tartott a munkából, fáradtan, fejében ezernyi gondolattal.
Ahogy elhaladt a város határánál húzódó csatorna mellett, halk, sípoló hang ütötte meg a fülét. Megállt. A hang gyenge volt, alig hallható, de mégis… ott volt.
– Ez mi lehet? – suttogta, és óvatosan odalépett a rozsdás korlát mellé.
A bokrok közül egy kócos, sovány német juhászkutya bukkant elő. A teste reszketett, a szőre csapzott volt, és egyik lábát húzta.
– Jézusom… te meg hogy kerültél ide? – hajolt le Máté. – Hé, kutyus… jól vagy? Ne félj, nem bántalak.
A kutya nem morogott, csak riadtan nézett rá, és próbált felállni. Máté ekkor látta meg a sebhelyeket az oldalán, és hogy a mancsából vér szivárog.
– Nem hagyhatlak itt – döntötte el, és levette a kabátját. Óvatosan odament a kutyához. – Figyelj… elviszlek innen. Kettőnknek csak jobb lesz.
A kutya megremegett, de hagyta, hogy Máté óvatosan betakarja, és ölbe vegye.
– Még sose cipeltem kutyát… de hát te is csak egy lélek vagy, akinek most szüksége van valakire – motyogta.
Az első éjszaka
Máté hazavitte a kutyát a kis albérletébe, ahol csak egy szobája és egy mini konyhája volt. Letette a pokrócra, vizet hozott neki, majd előkereste a tegnapi vacsorája maradékát – egy szelet rántott húst és főtt krumplit.
A kutya mohón enni kezdett, mintha napok óta nem evett volna.
– Lassan, öreg harcos, még megfekszi a gyomrod – mosolygott Máté. – Tudod, nevet is kéne neked adni… mit szólsz a Bigi-hez?
A kutya nem reagált, csak farkát csóválta, és lerogyott a meleg pokrócra.
– Akkor Bigi leszel. Jó, hogy vagy.
Aznap éjjel Máté alig tudott aludni. Figyelte Bigit, hallgatta az egyre mélyebb szuszogását, és közben valami furcsát érzett: örömet. Mintha az egész napja csak azért történt volna, hogy megmentse ezt a védtelen lelket.
Másnap reggel felhívta a közeli állatorvost.
– Jó napot kívánok! Kovács Máté vagyok. Találtam egy sérült kutyát, német juhászt. Tudnának segíteni?
– Természetesen. Mikor tudná behozni? – kérdezte a recepciós.
– Húsz perc, és ott vagyunk – felelte Máté, és már indult is.
Az állatorvosi rendelőben csendes, meleg fény fogadta őket. A recepciós kedvesen mosolygott:
– Maga volt az, aki telefonált a kóbor kutyával?
– Igen, Máté vagyok. Ő pedig… Bigi.
Bigi félszegen húzódott meg Máté lába mellett, de nem ugatott, nem morgott – mintha bízott volna benne, mintha tudta volna, hogy biztonságban van.
A vizsgálat során a doktornő, Dr. Sánta Ilona, szelíden szólt hozzá:
– Szép kutya… de látom, sok mindenen ment már keresztül.
– Megtaláltam a csatornaparton, teljesen le volt gyengülve – mondta Máté halkan. – Remélem, nincs komoly baja.
Ilona bólogatott, miközben megvizsgálta Bigi lábát.
– Volt egy régebbi törése is, de szépen összeforrt. Az oldalsérülések frissnek tűnnek. Szerintem nem ütötték el, inkább… bántalmazták.
Máté ökölbe szorította a kezét.