A gyerekek magára hagyták idős édesanyjukat egy omladozó házban meghalni, majd egy évvel később visszatértek, hogy felosszák az örökséget…

A hideg már napok óta befészkelte magát a régi faház falai közé. A tető beázott, az ablakok résén keresztül süvített a szél, és a ház sarkában egy csomó egér motoszkált. A sparhelt már rég kihűlt, a tüzelő elfogyott, és csak egy vastag, foszladozó takaró borította a kanapén fekvő öregasszonyt. Mária, a 78 éves asszony, alig tudta kinyitni a szemét. Az ujjai már lilára fagytak, és a lábában alig érzett bármit.

– Gabi… Kati… – motyogta. – Miért nem jöttök?

Senki sem válaszolt. A telefonja hetek óta lemerült, töltő nem volt kéznél, és ha lett is volna, áram sincs már régóta. Mária a plafont bámulta, miközben gondolatai visszavezették a múltba – oda, ahol még minden más volt. A ház egykor melegséget, szeretetet, gyerekzsivajt rejtett. Ma már csak az emlékek zúgtak a kihűlt falak között.

– Anyu, ezt nem bírjuk már tovább. – mondta Gabriella, a legidősebb lánya, miközben becipelte az utolsó dobozt a kocsiba.

– Hogy érted, Gabi? – Mária próbált nevetni, de hangja megremegett. – Ez a ház a ti otthonotok is volt. A kezeimmel építettem…

– Igen, de most már Pesten van a jövőnk. Nem hagyhatom ott a céget, meg a gyerekek is különórára járnak. Megbeszéltük, anyu, ugye?

– De én? – kérdezte Mária megtörten. – Én mi lesz velem?

– Nem hagyunk el, csak… egy kicsit most egyedül leszel. – szólt közbe Katalin, a fiatalabbik lánya, miközben elkapta nővére pillantását. – Még csak őszt írunk, nem lesz baj.

– De a tél?

– Megoldod. Majd küldünk pénzt. – vont vállat Gabriella. – Néha telefonálunk is. De most mennünk kell.

Azóta egy év telt el.

Az idő könyörtelenül múlt, a napok összefolytak. Az asszony egyre gyengébb lett. A falióra már megállt, csak a szíve vert néha olyan erővel, mintha azt mondaná: „még ne add fel”.

Aztán egy napon, pontosan egy évvel azután, hogy utoljára látta a lányait, az ajtó előtt megállt egy fekete SUV.

Gabriella kiszállt, napszemüveg volt rajta, drága kabát, kezében aktatáska.

– Ez az a nyomorult ház? – kérdezte, miközben undorral nézett a mohás tetőre.

– Igen, sajnos. – felelte Katalin, aki közben a telefonját nyomkodta. – Alig várom, hogy túl legyünk rajta. Remélem, nem bonyolítják túl a hagyatékit.

– Te, szerinted… még él?

– Ugyan már! Ennyi ideig nem lehet kibírni egyedül. Biztos már rég…

Ekkor kinyílt az ajtó.

Egy köhögő hang hallatszott a sötétből.

– Ti… mégis eljöttetek?

Mindketten ledermedtek.

Az ajtóban ott állt Mária. Csontsovány volt, arcán sárga foltok, haja ritka, és a tekintete – egyszerre üres és fájdalmas.

– Anya?! – suttogta Gabriella, és hirtelen mintha a kabátja túl szűk lett volna.

– Élek még. Sajnos.

Csend. A szél belekapott az elhagyatott ház repedezett ajtajába.

– Mi csak… megnézni jöttünk, hogy minden rendben van-e. – hazudta Katalin, de Mária elmosolyodott.

– Persze. Én is mindig így ellenőriztem az anyámat… amikor az örökség kellett.

Gabriella hátrahőkölt.