Szokolai István immár tizenhat éve vezette kamionját, járta keresztül-kasul az országot, szinte minden útszakaszt ismert már, mintha a tenyerébe vésték volna. De a decemberi első nagy havazás, ami azon az éjjelen lepte el az egész Alföldet, még őt is meglepte. Pedig ő már látott egyet s mást.

Aznap este is ugyanúgy indult minden. Egy késői rakodás után Debrecenből indult vissza Nyíregyháza felé, bízva abban, hogy még éjfél előtt otthon lehet a kis albérletében. De már a Hajdúhadházt elhagyva kezdett esni a hó – először csak apró pelyhekben, aztán egyre vastagabban, mintha valaki az égből lisztet szórna le egy óriási szitából.

A szél süvített a sötét, üres utakon, ahogy az M3-as elhagyatott szakaszán haladt. A tizennyolckerekű monstrumát mintha oldalról paskolta volna valami láthatatlan kéz. A rádióban egy fásult hang figyelmeztette a közlekedőket:

– A meteorológiai szolgálat vörös riasztást adott ki Északkelet-Magyarországon. Kérjük, aki teheti, ne induljon útnak!

– Hát ez nekem már késő – morogta István, miközben még szorosabban fogta a kormányt. Ujjai elfehéredtek a szorítástól, a fülkében pedig már csak a fűtés zúgása és a hó kopogása hallatszott.

Az út sima volt, de csalóka. A friss hó alatt jég bujkált, és egy apró hiba is végzetes lehetett. István tudta: a tél nem ismer kegyelmet. Főleg nem az első nagy havazás idején.

Egyik kanyarban, alig pár kilométerre Nyírlugos előtt, a reflektorok valamit megvilágítottak az útszélen. Valami sötétet. Először azt hitte, egy zsák vagy kidőlt közlekedési tábla. De ahogy közelebb ért, a látvány szíven ütötte.

Egy emberi alak feküdt ott.

– Ne már… – suttogta, és azonnal lassított. Félrehúzódott, bekapcsolta a vészvillogót, és lehúzta a kéziféket.

Felkapta a vastag kabátját, belebújt a bakancsába, és kiszállt. A hó azonnal az arcába vágott, mintha ezer apró tű szurkálná. Csizmája alatt ropogott a friss hó, miközben a fekvő alakhoz sietett.

Egy fiatal nő volt.

A hó már ellepte félig a testét. Összegömbölyödve feküdt, mintha az utolsó melegségét próbálta volna megtartani. Vékonyka, térdig érő kabátban volt, alatta csipkés ruha – semmiképpen sem megfelelő viselet egy ilyen estén.

– Hallasz engem? – kérdezte István, miközben letérdelt mellé, és óvatosan megrázta a vállát.

A nő ajkai lilák voltak, arca jéghideg, de amikor megfogta a csuklóját, érzett valami gyenge lüktetést.

– Élsz… – mondta, mintha magának is megerősítést akarna adni.

Nem habozott tovább. Átkarolta, felemelte a lányt – könnyű volt, ijesztően könnyű –, és visszasietett vele a fülkébe. Leültette az ülésre, bekapcsolta a fűtést, elővette a pokrócot, amit mindig a hátsó tárolóban tartott, és betakarta őt.

– Na gyere, szépségem, csak maradj velünk – motyogta, miközben termoszából egy kis meleg teát próbált adni neki.

A nő nem ébredt fel, de a szempillái enyhén megremegtek. István nyelt egyet. Most nem habozhatott: el kellett vinnie valahová, ahol segítséget kaphat.

A legközelebbi hely, ahol még lehetett élő embert találni ilyenkor, egy kamionos parkoló volt valahol a Mátészalka felé vezető úton. Ott volt egy nonstop büfé, ahol talán telefon is van. Jobb híján arra indult.

Ahogy beindította a motort, és a kamion újból megindult a hóval borított országúton, halkan beszélni kezdett, csak hogy maga is hallja saját hangját:

– Mi történt veled, lány? Ki hagyott itt így? És miért? Mi a neved? Honnan jössz?

Választ persze nem kapott.

Már majdnem elérte a pihenőt, amikor a nő felnyögött, és halk, szinte suttogó hangon azt mondta:

– Ne hagyd, hogy megtaláljon… kérlek…

István megdermedt.

– Ki? Ki ne találjon meg?

A nő nem válaszolt. Újra elszenderült, a teste megremegett, mintha láz gyötörné. István próbálta még jobban betakarni, de ahogy mozdította a kabátját, valami kipottyant.

Egy női pénztárca.

István habozva nyúlt érte. Nem volt szokása más dolgaihoz nyúlni, de most nem számított az illem. Felnyitotta. És akkor látta meg a nevet:

Kovács Anasztázia.

A szívverése kihagyott egy ütemet. Ez nem lehet véletlen. Ez a név… ez a név hozzá tartozott ahhoz az emberhez, akitől tíz éve menekül. A név, amit ki se mert ejteni: Kovács Béla, egykor Kelet-Magyarország egyik legsötétebb árnyéka.

István a tükörbe pillantott, az arcán hideg verejték csorgott végig. A múlt visszatért.

És most ott feküdt mellette egy lány, Kovács Béla lánya, félholtan, hóban, a decemberi első nagy havazás kellős közepén.

A hó még sűrűbben kezdett esni, mintha az ég minden fehérségét most akarta volna a földre zúdítani. István egyre nehezebben látta az utat maga előtt, a reflektorok fényét elnyelte a sűrű fehérség. A kamion nehézkesen, de kitartóan haladt előre, mintha ő maga is tudta volna: most nemcsak egy fuvar, hanem egy emberélet is a tét.

Végül, úgy húsz perccel később, megpillantotta a sötétből előbukkanó, villogó neonfeliratot:

„NONSTOP – 24 ÓRÁS BÜFÉ – MELEG KÁVÉ ÉS ÉLETMENTÉS”

– Hát ezt most szó szerint veszem – mormogta, majd befordult a parkolóba. A gumi ropogott a hó alatt, az egész kamion úgy állt meg, mintha maga is megkönnyebbült volna. István leállította a motort, de még nem mozdult. Egy pillanatig csak nézte Anasztáziát, aki a pokróc alatt mozdulatlanul feküdt, arca még mindig hamuszürke volt.

– Na, lányom – mondta halkan. – Most vagy soha.

Felkapta a kabátját, kiszállt, és megkerülte a kamiont. A szél azonnal belévágott, az ajtót alig tudta kinyitni. Óvatosan felemelte Anasztáziát – mint egy törékeny csomagot – és elindult vele a büfé felé.

A bejárati ajtót egy viharos széllökés nyitotta ki előtte. Bent meleg volt, párás és kávéillatú. A falakon megfakult reklámok, a sarokban régi zenegép, az ablakban villogó fényfüzér karácsonyi dallamot pittyegett.

A pult mögött egy ötvenes nő állt, vékony alkatú, szürke copfos hajjal, cigarettafüstbe burkolózva.