Budapest
Related Articles
A tavaszi eső hangtalanul koppant a járdán, ahogy Lívia százados kilépett a rendőrségi autóból. Az Aranyhegyi út csendes volt hajnalban – túl csendes. A szomszédos házak sötétek, csak néhány ablakból derengett halvány fény. Az utcalámpák borostyán fénye megcsillant a nedves macskaköveken.
– Itt vagyunk – morogta Sándor bácsi, a nyugdíjhoz közelítő, kissé megfáradt, de tapasztalt nyomozó, miközben becsukta az autó ajtaját. – A járókelő hajnali négykor vette észre a kislányt. Egyedül jött felfelé a dombról.
– Egyedül? Ebben az időben? – kérdezte Lívia hitetlenkedve, miközben a rendőrségi szalaggal elkerített pad felé indultak.
A padon egy vékony testű kislány ült, maximum nyolcéves lehetett. Nedves ruhája a bőrére tapadt, haja csapzottan lógott az arcába. Két rendőr állt mellette, egyikük próbált valami meleg italt adni neki. A lány nem sírt. A tekintete… üres volt. Mintha túl sokat látott volna.
Lívia lassan odalépett, leguggolt elé.
– Szia, kicsim. A nevem Lívia. Rendőr vagyok. Elmondod, hogy hívnak?
A kislány remegett, majd alig hallhatóan suttogta:
– Erika.
– Szép neved van. Tudod, hol vagy?
– Itt… visszajöttem. De nem tudom, hogyan… – A szeme megrebbent. – Nem akartam… lent maradtam. A sötétben.
Sándor bácsi melléjük lépett, összefont karral figyelte a jelenetet.
– Emlékszel, honnan jöttél? Hol a ház, ahol voltál?
Erika lassan felnézett, szemében valami olyan tükröződött, amit egy gyerek tekintetében sosem lenne szabad látni: rettegés és valami… mélyebb.
– A ház a dombon. Ahol a néni lakik. Aki nem mozdul. Aki figyel.
Lívia és Sándor összenéztek.
– Milyen néni? – kérdezte Lívia óvatosan.
– Ő nem beszél. Csak suttog. De nem a szájával. A fejembe beszél. Amikor lent vagyunk a pincében. A többiekkel. – Erika hangja remegett. – És mindig azt mondja: ne szólj senkinek.
A levegő egy pillanatra megfagyott. A háttérben felhangzó sziréna hangja élesen hasított az éjszakába. Valaki a szomszéd házból nézte őket az ablakból, de amikor Sándor felpillantott, a függöny lassan megmozdult és visszahullott.
– Ez kezd nagyon rossz irányba menni – morogta az öreg nyomozó. – Ez a gyerek… nem hazudik. A szeme mondja el az egészet.
Lívia bólintott.
– Hozzuk el a gyereket az állomásra, és nézzük meg azt a házat. Most.
Erika karjába kapaszkodott, amikor Lívia felvette. A lány keze hideg volt, szinte jéghideg. És még valami… mintha suttogás csendült volna a levegőben. Nem a gyerektől. Valami más forrásból.
A hátsó ülésen ülve Erika még egyszer megszólalt:
– Ne menjünk vissza oda. Ott lent… még mindig ott vannak.
Lívia megborzongott.
Erika csak ennyit felelt:
– A többiek. Akik nem tudnak elmenni. Akik nem is emlékeznek már a nevükre.
A rendőrőrsön tompa fények égtek, a neonlámpák halk zümmögése úgy szűrődött át a csendbe, mint valami rossz ómen. Erika egy pokrócba burkolózva ült a kihallgatóban, mellette egy gyerekpszichológus beszélt hozzá halkan, de a kislány csak a teáját szorongatta.
Lívia az üveg mögül figyelte.
– Túl fiatal ahhoz, amit átélt – mondta halkan.
Sándor bácsi belépett mögé, kezében egy kinyomtatott térképpel.
– Megtaláltuk a házat, amit említett. A dombon, az erdőszélén. Kívülről üres, a szomszédok szerint évek óta nem lakik ott senki. De most jön a csavar: négy különböző szemtanú is látott egy idős nőt az ablakban az elmúlt két hétben.
– És senki nem jelentette? – kérdezte Lívia.
– Ugyan, ki jelent be egy öregasszonyt, aki kinéz az ablakon? Magyarországon még nem bűn a függöny mögül nézni. Egyelőre.
Lívia biccentett, majd egy újabb pillantást vetett Erikára.
– Azt mondta, a pincében volt. És más gyerekek is voltak vele.
– Igen, és hogy a „néni” a fejében beszél hozzájuk. Olyasmit mesél, amit hallani is rossz. De figyelj: nincs semmiféle bejelentés eltűnt gyerekekről a környéken. Se mostanában, se évekkel ezelőttről.
Lívia összevonta a szemöldökét.
– Mi van, ha nem is itt történtek a dolgok?
– Mármint?
– Mi van, ha Erika nem most szökött el? Mi van, ha évekkel ezelőtt tűnt el, és valahogy… visszatért?
Sándor bácsi hümmögött.
– Mint valami… kiszabadult fogoly?
– Vagy valami rosszabb.
Ekkor a pszichológus lépett ki a szobából.
– Nem mond sokat – szólalt meg halkan. – De most azt kérdezte, hogy meg tudjuk-e keresni az „ajtót a fal mögött”. Szerinte azon jönnek át.
– Miféle ajtó? – kérdezte Sándor.
– Azt mondta, a ház pincéjében van. De csak akkor látszik, ha nagyon csönd van. Ha senki sem lélegzik.
Lívia már indult is.