A kutya nem hagyta abba az ugatást a gazdája koporsója mellett… Amikor kinyitották, mindenki SIKÍTANI kezdett a félelemtől!

A kutya ugatott a koporsó felé – amikor kinyitották, mindenki SIKÍTOTT

1. rész: A temetés, ahol a kutya megérezte az igazságot

A nap, amelyen búcsút vettek ifjabb hadnagy Kovács Bálinttól, szürke és esős volt. A tavaszi eső csendesen hullott a temető kopár fái között, mintha az ég is együtt sírt volna a gyászolókkal. A sírok között lassan haladt a gyászolók menete, csendesen, lehajtott fejjel, sárban cuppogó cipőkkel – az élők utolsó útját kísérték.

A családja, akikkel Bálint már öt éve nem találkozott a folyamatos bevetések miatt, előző este érkezett meg vonattal Szombathelyről. Édesanyja, Kovácsné Magdolna, vörösre sírt szemekkel kapaszkodott Bálint bátyjába, Zsoltba, míg az édesapa, Kovács Jenő, merev tekintettel bámult a koporsó felé.

– „Hogy történhetett ez, Magdikám? A mi fiunk… egy bevetés alatt… Ilyen nincs…” – suttogta a férfi szinte magának, de felesége csak lehajtotta a fejét válasz helyett.

A rendőrkapitányság teljes állománya megjelent. Sötétkék egyenruhájuk a szakadó eső ellenére is tartotta tartását – ahogy ők is. A díszsorfal mellett ott állt egy négylábú társ is, aki mindenkit megdöbbentett: egy német juhászkutya, Rex, aki Bálint szolgálati társa és legjobb barátja volt.

Nem viselt egyenruhát, nem volt rajta díszszalag – de mindannyian tudták, hogy ő is egy volt közülük. Bálint és Rex több mint egy évig voltak társak – de nemcsak a munka során, hanem az élet minden percében. A kapcsolatuk messze túlmutatott a parancsokon és feladatokon: ez valódi barátság volt.

Amikor a koporsót a gödör fölé helyezték, Rex csendben leült mellette. Előbb csak némán figyelte. Majd halkan nyüszített, a mancsára hajtotta a fejét. A tekintete – mintha nem értené, hol van a gazdája. Mintha várná, hogy Bálint kijöjjön onnan, és azt mondja: „Menjünk, pajti!”

Kapitány Székely András, a rendőrkapitányság vezetője, rövid beszédet mondott:

– „Ifj. Kovács Bálint nemcsak kiváló rendőr volt. Ember volt. Testvér, barát. És nem utolsósorban, Rex társa. Ma nemcsak egy rendőrt, hanem egy bajtársat temetünk.”

Rex felkapta a fejét. A nevét hallotta. A fülei hegyeződtek. Ezután felállt. Lassan, kimérten a koporsóhoz lépett. Szaglászni kezdte a sarkát, majd halkan, de egyre hangosabban kezdett ugatni.

– „Mi baja van?” – suttogta az egyik tiszt, László hadnagy, akit Rex korábban szintén ismert.

– „Lehet, hogy csak érzi Bálint illatát…” – válaszolta egy másik.

De a kutya nem hagyta abba. Előbb a koporsó jobb oldalát kezdte kaparni. Azután megkerülte, és elölről ugatott, mély, fojtott, de nyugtalanító hangon.

– „Rex, elég!” – szólt rá az új ideiglenes gondozója, Farkas tizedes, és megpróbálta elrángatni.

De Rex nem mozdult.

Egyre erősebben ugatott, mintha valamit ki akarna mondani. A gyászolók feszülten figyeltek, némelyek hátráltak is. A feszültség egyre nőtt. Az édesanya halkan sírni kezdett újra:

– „Kérem, szedjék le onnan azt a kutyát… nem bírom tovább…”

Papp alezredes, az egyik idősebb tiszt, előrelépett.

– „Lehet, hogy… valami nincs rendben a koporsóval. Láttam már ilyet… Néha a kutyák megérzik, ha nem az van odabent, akinek lenni kellene…”

– „Ez abszurd!” – kiáltott fel az egyik rokon, Zsolt, a báty.

De Rex akkor már vonyított.

A feszültség a tetőfokára hágott. Végül a család, kétségek között, belegyezett:

– „Nézzék meg. Csak nézzék meg. Ha ez segít ennek a kutyának megnyugodni, én is nyugodtabb leszek…” – suttogta Magdolna, anyai megérzésétől hajtva.

A temetkezési vállalkozó lassan és tisztelettel felnyitotta a koporsót.

És akkor történt az, amire senki nem számított.

Az anya felsikoltott. Nem Bálint volt a koporsóban.

Egy idegen férfi feküdt benne. Arcán sebek, de jól kivehetően – nem ő volt. Nem az ő fiuk.

Rex ekkor halkan leült a gödör szélére. Nyugodt lett. Elhallgatott. Feladatát elvégezte.

A múlt, ami mindent megváltoztatott

A temetés azonnal megszakadt. Mindenki sokkos állapotban volt. Az emberek zúgolódtak, kérdések özöne tört ki:

– „Akkor hol van Bálint?!”

– „Ki ez az ember?”

– „Ez valami rémálom…”

Kapitány Székely azonnal telefonálni kezdett. A rendőrök körbevették a koporsót, Rexet valaki visszafogta, de már nem volt rá szükség – a kutya nyugodtan feküdt, mintha megkönnyebbült volna.

Farkas tizedes, aki Rexet ideiglenesen gondozta Bálint halála óta, megdöbbenve suttogta:

– „Ez a kutya… tudta… végig tudta…”

A család, rendőrtisztek és Rex együtt indultak vissza a rendőrkapitányságra, majd onnan a kórházba, ahol azonosították a holttestet – vagyis úgy hitték. A rendőrség és az orvosok kénytelenek voltak újra elővenni az azonosítási dokumentumokat, személyes tárgyakat.

Akkor tört felszínre a sokkoló igazság.

Dr. Király Endre, az ügyeletes orvos, végiglapozta a kórházba érkezett két súlyos sérült iratait – egyikük a rendőrök szerint meghalt, másikuk kómába került a lövöldözés után. A kártyák, iratok és személyes tárgyak újraellenőrzése után kiderült:

– „Az elhunyt… nem Kovács Bálint. Hanem… a fiatalabb tiszt, Takács Márk, aki nemrég került a kapitányságra.”

– „Akkor Bálint…” – rebegte az édesanya, Magdolna.

– „…életben van. Kómában van, de él.”

A levegő megfagyott.

A család zokogva omlott össze. Jenő, az apa, csak ennyit tudott mondani:

– „A fiam él. A fiam él…”

Rex újra nyüszített – de ezúttal boldogan. Odament Magdolnához, és fejét az asszony térdére hajtotta. Az anya megsimogatta a kutyát könnyeivel küszködve:

– „Te hoztad vissza nekünk…”

A kórházi dokumentációs hiba – valószínűleg a túlterhelt ügyelet, az azonosítatlan állapotban lévő testek és az átfedés a szolgálati egyenruhák miatt – súlyos következményekkel járt. Bálint, aki túlélte a lövöldözést, most egy másik néven feküdt kómában a kórházban. Ha Rex nem ugat, talán napok teltek volna el, mire észreveszik a hibát.