Budapest
Related Articles
A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér zsúfolt indulási csarnoka a szokásos nyüzsgésben úszott: poggyászok kerekeinek monoton csikorgása, hangosbemondó érthetetlen szavai, és az utasok ideges sürgölődése töltötte meg a levegőt.
Ám ezt a megszokott zsongást egy hirtelen, rekedt, vészjósló ugatás hasított ketté. Rex, a tapasztalt, hétéves német juhászkutya, aki eddig nyugodtan hevert társa, a biztonsági tiszt oldalán, most mint egy elszabadult vihar, felpattant, és dühödten rontott előre.
– Rex! Rex, állj meg! – kiáltott utána Maxim, a harmincas évei közepén járó, feszes egyenruhájú biztonsági felügyelő, aki már évek óta együtt dolgozott a kutyával.
A kutya viszont mintha nem is hallotta volna. Útja egyenesen egy fiatal nőhöz vezetett, aki egy padon ült, egyik keze a hasán pihent, másikkal pedig próbálta magát melegen tartani a vékony kabát alatt. Arcán látszott a sápadtság, szemében félelem tükröződött. A nő… várandós volt.
– Kérem, vigyék el innen ezt a kutyát! – sikította. – Mit csinál? Miért… miért ugat rám?
Rex nem tágított. Feszes testtartásban állt meg előtte, morogva, sőt, néha fel-felugrott, mintha meg akarná támadni, vagy épp figyelmeztetni akarna valakit. A körülöttük állók megdermedtek. Volt, aki a telefonját előkapta, mások hátrébb húzódtak.
– Hívják az állatőrt! – hallatszott egy túlbuzgó utas hangja.
De Maxim csak állt ott, izzadó tenyérrel markolta Rex pórázát. A kutya még soha, de soha nem reagált így.
– Ez nem normális – motyogta maga elé. – Rex nem téved… soha.
Odament a nőhöz, aki remegett, mint a nyárfalevél.
– Hölgyem, legyen szíves felállni – mondta határozottan, de udvariasan. – Át kell fáradnia velünk egy rövid biztonsági ellenőrzésre. Semmi komoly, csak… a protokoll.
– De én… én csak hazautazom Szegedre! Nézze meg a jegyem! – tiltakozott a nő. – A nevem Veronika Kiss, nyolc hónapos terhes vagyok! Nem tettem semmit!
– Értem, Veronika. Kérem, ne aggódjon. Csak biztosra kell mennünk – válaszolta Maxim, miközben egy másik őr máris hívta a biztonsági szobát.
Rex tovább morgott, most már nem csak a nőre, hanem az egyik poggyászra is, ami mellette volt. Maxim rápillantott a táskára, majd vissza Veronikára.
– Ez a maga csomagja?
– Igen… – bólintott a nő bizonytalanul. – Csak pár ruhám van benne, meg a vizsgálati papírjaim.
– Rendben – mondta Maxim, és intett a kollégájának, hogy vigyék be őket a keresőszobába.
A szoba hideg volt, steril, minden tárgy rideg fémből készült. Veronika a szék szélére ült, kezeit még mindig a hasán tartotta.
– Mondja, miért viselkedik így ez a kutya? – kérdezte. – Én… én tényleg nem csináltam semmit.
– Ezt nem én döntöm el, hölgyem. De a kutya képzett. Robbanóanyag, drogok, veszélyes anyagok… – felelte Maxim, miközben a kollégái már átvizsgálták a táskát. Semmit nem találtak.
Rex azonban nem nyugodott. Kaparta az ajtót, nyüszített, karmolta a padlót, mintha valami odabent tartaná.
– Valami itt nem stimmel – súgta Maxim az egyik társának, Eszternek.
– Egyetértek. Ez túl furcsa.
Veronika hirtelen összegörnyedt.
– A hasam… valami… nem jó! – suttogta fájdalmasan. – A baba… Úristen, fáj!
Maxim azonnal rádión hívta az orvosi személyzetet. Mire azok megérkeztek, Veronika már a földre csúszott, arca verejtékben úszott.
– Félreállni! – kiáltotta a mentőorvos, miközben letérdelt mellé, és a hasához nyúlt.
Rex ebben a pillanatban olyan hangosan és hevesen ugatott, mint még soha. A pofája vicsorgott, őrjöngött.
Az orvos tekintete elkomorodott. Kezét lassan elvette Veronika hasáról.
– Ez… ez nem szülés – mondta sápadt arccal. – Ez… valami egészen más…
– Mit jelent az, hogy nem szülés? – kérdezte Eszter döbbenten, miközben Veronika görcsösen kapkodta a levegőt.
Az orvos gyorsan intett az asszisztensének.
– Hozz egy mobil ultrahangot! AZONNAL!
Maxim szó szerint érezte, ahogy a vér megfagy az ereiben. Rex tombolása, Veronika egyre kétségbeesettebb arcjátékai, és most ez az orvosi reakció… Egyre világosabb lett: valami nagyon nincs rendben.
Veronika könnyező szemmel kapkodta a fejét.
– Kérem… én nem tudom… én csak… azt hittem, hogy a baba mozog, de… olyan furcsán. Néha mintha… mintha belülről nyomna valamit…
Az asszisztens berohant az ultrahanggal, az orvos pedig azonnal működésbe hozta a gépet. A kis képernyőn fekete-fehér foltok remegtek, az ultrahangos szonda pedig ráfeszült Veronika hasára.
Rex hirtelen elhallgatott. Csak állt ott, sötét szemeivel figyelt, fülei mereven előre álltak. A helyiség olyan csendes lett, hogy még a neoncsövek zümmögése is hangosnak tűnt.
Az orvos arca még jobban elfehéredett.
– Ez… ez nem magzat – suttogta.
– Tessék?! – Maxim előrelépett.
– Valami idegen test van a hasüregben. Valami, amit beültettek. Egy tárgy. Szerintem… egy távirányítású eszköz.
A szoba egy pillanat alatt felrobbant.
– AZONNAL hívd a tűzszerészeket! – üvöltötte Maxim. – Mindenki hagyja el az épületet! Kiürítés! Teljes riasztás!
Rex most már újra ugatott, de nem pánikból – figyelmeztetésből.
Veronika arca eltorzult.
– Nem… nem tudtam róla… esküszöm! – zokogott. – Azt mondták, hogy csak egy orvosi beavatkozás, hogy megvédje a babát, hogy stabilizálják a terhességet… azt mondták, hogy különleges védelem… nem tudtam, hogy mi ez!
– Kik mondták? – kérdezte Eszter szikrázó tekintettel. – Kikkel beszélt? Hol történt ez?
– Egy magánklinikán, Óbudán… nem volt olcsó… de azt mondták, minden steril, minden profi… – remegett a hangja.
– Mi a neve az orvosnak? – kérdezte Maxim.
– Egy bizonyos „dr. Faragó”… nem tudom a keresztnevét, csak ez volt a névtáblán… sötét szemű, kopaszodó férfi… nagyon meggyőző volt.