Budapest
Related Articles
A lány elkésett az interjúról, mert egy idős bácsinak sietett segíteni, aki hirtelen rosszul lett az utca közepén! Amikor végre beért az irodába – majdnem elájult attól, amit meglátott… 😱😱😱 Valéria gondolkodás nélkül rohant ki a kávézóból. Az utca túloldalán egy idős férfi hirtelen megingott, a mellkasához kapott, majd lassan a földre rogyott. Az autók megállás nélkül dudáltak, a sofőrök kiabáltak, a járókelők pedig elfordították a tekintetüket, mintha féltek volna, hogy rájuk szakad egy idegen szerencsétlensége. — Tartson ki! Rosszul van? – Valéria leguggolt mellé, kezét a bácsiéra téve. Az idős férfi nehezen lélegzett, szemei félig csukva voltak. Gyenge mozdulattal a pénztárcája felé intett. — Gyógyszer… ott… Valéria visszatartotta lélegzetét, és remegő kézzel kezdett kutakodni az öreg bőrtáskában. Ujjai reszkettek, de végül megtalálta az apró gyógyszeres üveget. Kivett egy tablettát, gyorsan a bácsinak adta, és segített neki bevenni. — Lélegezzen nyugodtan… Minden rendben lesz – mondta gyengéden, bár alig tudta leplezni az izgalmát. Egy pillanat alatt a bácsi légzése egyenletesebb lett. Valéria óvatosan felültette, majd a legközelebbi padhoz kísérte. — Megmentette az életemet – sóhajtott az öregember, miközben végre kinyitotta a szemét. – Hogyan hálálhatnám meg? — Ó, ne! – kapott a fejéhez Valéria, ahogy eszébe jutott az interjú. Késésben volt! Gyorsan felpattant, motyogott valami olyasmit, hogy „a lényeg, hogy jobban van”, és rohant a metróhoz. Ennyi volt… Az esély elszalasztva. A metrószerelvényben megállt, és a sötét ablak tükröződésébe nézett. Most mi lesz? Talán még nincs minden veszve? Ahogy kiszáguldott az állomásról, majdnem nekiment valakinek. Többször is ránézett a telefonjára, hogy ellenőrizze az útvonalat – az iroda két sarokra volt. Mire odaért, a mellkasa még mindig zihált. Utolsó esély. Óvatosan kopogott a „Rendező” feliratú ajtón. — Jöjjön be! Csak vegyél egy mély levegőt. Valéria kinyitotta az ajtót… És abban a pillanatban teljesen elvesztette a szavát…
Egy lány elkésett egy állásinterjúról, mert egy idegen nagypapának segített, aki rosszul lett az úton! És amikor belépett az irodába, egyszerűen megdöbbent attól, amit látott…
– Anya, hová mész? – kiáltotta Anna, miközben kiszaladt a szobájából, és aggódó szemekkel nézett édesanyjára.
– Kicsim, anyának el kell mennie munkát keresni – válaszolta Erika egy fáradt, de szeretetteljes mosollyal. – De ne aggódj, nem leszel egyedül. Mindjárt ideér Zsóka néni és Pali bácsi.
– Pali bácsi is jön?! – tapsolt örömében a kislány. – Ugye elhozzák Rozit is?
Rozi volt Zsóka néni vörös bundájú macskája, akit Anna egyszerűen imádott. Zsóka megígérte, hogy vigyáz Annára, amíg Erika az állásinterjún van. Még hosszú út állt előtte, és tudta, hogy a fővárosban minden perc számít – gyakran tovább tartott az utazás, mint maga az interjú.
Már több mint két hónapja költöztek Budapestre. Erika néha megkérdőjelezte a döntését – egy kisgyerekkel feladni a vidéki életet, felélni szinte az összes megtakarításukat albérletre és megélhetésre, abban a reményben, hogy gyorsan talál majd munkát. De a valóság sokkal keményebb volt: hiába volt két diplomája és rengeteg ambíciója, egy megfelelő állás megszerzése nem volt egyszerű. Otthon, vidéken ott volt az édesanyja és a húga is, akik az ő támogatására számítottak. Apja halála után egyedül maradtak, és Erika volt az egyetlen reményük a jobb életre.
– Nem hiszem, hogy elhozzák Rozit – válaszolta halkan. – Ő szobacica, nem szeret kimenni. De ha egyszer elmegyünk Zsóka nénihez, újra megsimogathatod.
Anna csalódottan biggyesztette le a száját, de végül bólintott. Erika gyorsan adott egy puszit a homlokára, aztán felkapta a táskáját, és sietve kilépett a lakásból.
Az interjúja kezdete rohamosan közeledett. Egyetlen percre sem állhatott meg, mert ha lekési a buszt, akkor minden esélyét elveszíti az állásra. Gyors léptekkel haladt a megálló felé, amikor észrevett egy idős férfit az út szélén. Az öregember remegve kapaszkodott egy oszlopba, láthatóan rosszul érezte magát.
Erika megtorpant. Tudta, hogy mennie kellene, hiszen minden perce számított. De a lelkiismerete nem hagyta nyugodni.