Budapest
Related Articles
Öt év.
Ennyi telt el a csendben…
A csendben, ami Linda, a feleségem után maradt.
A csendben, ami Emily, a lányunk után maradt.
Minden reggel inkább megszokásból ébredtem, mint akaratból. Kinyitottam a konyhaablakot, beszippantottam a hideg levegőt, és leültem ugyanahhoz az asztalhoz, néztem, ahogy a fényfolt lassan végigkúszik a falon.
Amikor elérte a polcon sorakozó teáscsészéket, tudtam, hogy reggel van.
És hogy még mindig egyedül vagyok.
Minden azon a télen kezdődött. Linda beteg lett. Reszketett, köhögött, alig evett valamit.
„Hívok mentőt,” mondtam neki azon az estén. „Ez nem játék, drágám.”
„Ó, Frank, ugyan már,” legyintett a takaró alól. „Nem engedhetünk meg magunknak egy újabb kórházi számlát. Elmegyek én magam a gyógyszertárba. Öt perc.”
„Linda, kérlek,” könyörögtem. „Ne menj. Majd én elmegyek. Vagy hívunk egy taxit.”
„Nem vagyok gyerek. Csak add ide a kulcsokat, jó?”
Ott álltam az előszobában a táskájával a kezemben, néztem, ahogy felveszi a kabátját. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszatartom. De nem tettem.
Rám mosolygott.
„Mindjárt jövök. Tedd fel a teavizet.”
Megtettem.
De ő soha nem jött vissza.
Az autója megcsúszott a jeges úton. Egy teherautó már nem tudott időben megállni.
A temetésen próbáltam tartani magam. De amikor Emily odajött, minden megváltozott. Próbáltam elmagyarázni.
„Kicsim… ez baleset volt. Próbáltam megállítani őt.”
Nem nézett a szemembe.
„Próbálnod kellett volna jobban. Ha egyszer az életben kiállsz magadért… Most meg halott. Mert hagytad, hogy elmenjen.”
Szólni akartam, magyarázni, kiabálni… De a szavak bennragadtak a torkomban. Az volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk.
Azóta — semmi.
Pár havonta hívtam. Küldtem neki apró üzeneteket. Régi fényképeket — az első biciklizéséről, karácsonyról a kandalló mellett.
Néha hangüzenetet hagytam:
„Szia, Emily. Apa vagyok. Csak hallani akartam a hangod.”
De a csend megmaradt. Nem válaszolt. Még karácsonyi lapot sem küldött.
Megtanultam olcsón élni. Télen a kabátomban aludtam, amikor a radiátor alig fűtött. Teán és pirítóson éltem.
A nyugdíjam nem volt sok, de minden félretett fillért megőriztem. Egy régi teasütis dobozba rejtettem a szekrénybe, az összehajtott ingek alá.
Ez volt a biztonsági hálóm. Arra az időre, amikor már túl beteg leszek ahhoz, hogy gondoskodjak magamról. Arra az időre, amikor senki sem lesz mellettem.
Soha nem nyúltam hozzá. Nem élelemre, még akkor sem, amikor már lyukas volt a cipőm.
Jobb most fázni, mint később koldulni.Egy reggel ott ültem a legújabb villanyszámla előtt. A számok elmosódtak előttem.
„Ennyi. Eddig bírtam.”
A bolt hirdetőtábláján egy kézzel írt cetlit vettem észre:
„Takarítót keresünk a Kisfenyők Óvodába. Délelőtti műszak.”
Hosszú ideig álltam előtte. Végül letéptem a kis papírt, amin a szám állt, és a kabátom zsebébe csúsztattam.
Azt hittem, csak egy új munkát találtam. Nem sejtettem, hogy valami olyat fogok találni, amire soha nem is mertem remélni.
A következő héten elkezdtem dolgozni az óvodában.
Reggel hajnalban keltem, erős kávét ittam, felhúztam a régi barna pulóveremet, és kiléptem a még sötét reggelbe.
Ahol korábban csend volt, most végre nevetés hallatszott. Apró arcok, színes kabátok, hátizsákok, amik tele voltak dinoszauruszokkal és sellőkkel.
Nem éreztem magam kívülállónak. Éppen ellenkezőleg.
„Jó reggelt, Frank!”
A gyerekek mindig akkor kiabáltak, amikor kinyitottam a kaput.
Része lettem a reggeli rituáléjuknak. Integettek nekem a kesztyűs kezeikkel, hoztak nekem leveleket és gesztenyéket, ragaszkodtak hozzá, hogy „muszáj ültetnünk”.
De egy kislány már az első pillanattól kezdve kiemelkedett a többi közül.
„Igazi lapátmester vagy?” kérdezte komolyan az első napon, miközben vizes leveleket gereblyéztem a játszótér csúszdája mellett.
„Hát, attól függ, hogy nézed,” mondtam, miközben megvakartam a fejem tetejét. „Nincs diplomám, de van évtizedes tapasztalatom.”
Nevetett — nagy, őszinte nevetéssel, anélkül, hogy félt volna az új idegentől.
„Én Sophie vagyok. És én vagyok a Sárga Nyuszik csoportjának a főnöke.”
Elmosolyodtam.
„Nagyon örvendek, Miss Nyuszi. A nevem Frank.”
Ezután Sophie mindig a közelemben volt.
Ha kerítést javítottam, ő tartotta a szögeket. Ha a udvart söpörtem, ő törölgette a padokat. Olyan volt, mint egy kis nap — végtelenül kíváncsi, kicsit bátor, nem olyan, mint a többi gyerek.
„Van kutyád?”
„Valaha híres énekes voltál?”
„Jártál már a holdon?”
Minden kérdésre úgy válaszoltam, mintha a világ legfontosabb dolgai lennének. Sophie komolyan bólintott, mintha elraktározta volna az információkat későbbre.
Egy délután, miközben együtt ültünk a padon, előhúzott egy medált a pulóvere alól. Kicsi, kerek, ezüst. Finom gravírozások a szélein.
Elakadt a lélegzetem.
„Milyen szép nyaklánc. Ki adta neked?”
„Az Anyukám! És ő kapta a Nagyimtól.”
Proudúan megérintette a medált.
„Szerencsét hoz. Anyu azt mondja, ‘Viseld, amikor szomorú vagy — Nagyi ott lesz veled.’”
Erőtlen mosolyt erőltettem az arcomra.
Tudtam, hogy mi az a medál.
Én választottam ki Lindának egy ékszerboltban 30 évvel ezelőtt. Linda adta Emilynek a 18. születésnapján.
Emlékeztem, ahogy akkor suttogtam:
„A mi kis csillagunknak.”
Valamit akartam mondani. Bármit. De csak bólintottam.