Budapest
Related Articles
Amikor Emese, a drága kicsi lányom (aki persze már rég nem kicsi, de azért még mindig hajlamos hisztis kamasz üzemmódba kapcsolni, ha nem az történik, amit ő akar), elindult az oltár felé… hát, nem az elefántcsontszínű álomruhában tette, amit hónapokig tervezgettünk, varrogattunk, dicsérgettünk, simogattunk, mint egy elsőáldozásra készülő galamb.
Nem. Ő fekete ruhában ment végig a sorok között. Teljesen. Fekete. Ruhában. Mint egy gótikus özvegyasszony, aki most jött meg a temetőből, és eltévesztette az eseményt. Csakhogy ez nem baki volt. Hanem szándékos. És nem is ez volt az igazi sokk. Hanem az, amiért.
Emlékszem, mint a tegnapra, amikor Emese hívott.
– Anyaaaa! Megkérte a kezem! – sikította bele a telefonba úgy, hogy egy pillanatra azt hittem, baj van, és leesett a galamb az erkélyről.
Hát persze, hogy megkérte. Péter öt éve volt mellette, és még csak nem is volt munkanélküli! Már-már gyanúsan jól ment minden.
Attól a naptól kezdve beindult az esküvős gépezet. Mintha ránk szakadt volna az összes Pinterest-tábla, esküvői csoport, torta-inspiráció és menyasszonyiruha-dráma. Az első és legfontosabb: a ruha. Az az átkozott ruha.
Emese persze nem akart valami bolti tucatáruját. Neki különleges kellett. Egyedi. “Olyan, amilyen még senkinek nem volt.” (Ami ugye általában azt jelenti, hogy valaki már próbálkozott vele, de józan pillanatában lebeszélték róla.)
Na de hát nekem van egy Klárim, a legjobb barátnőm, akinek nemcsak varrógépe van, de türelme is hozzá – és ez a kettő manapság ritkább, mint normális férj.
– Királynőt csinálunk belőle! – mondta Klári, miközben már a harmadik croquis-t rajzolta, és fél kézzel kávét kevert, mint egy multitasking varázslónő.
És tényleg, Klári hetekig, hónapokig varrt, hímzett, gyöngyözött, szentségelt, újrakezdte, kikapcsolta a vasalót, visszakapcsolta. Amit csak el lehetett képzelni, azt ő megcsinálta. És a végeredmény? Egy álom. Fehér szatén, csipke, uszály, meg minden, amiért egy Disney-hercegnő fél karját odaadná.
Azt hittük, minden rendben.
De hát mit tudtunk mi.
Az esküvő előtti este valami gyanús kezdett lenni. Péter, aki eddig mindig olyan volt, mint egy megszeppent őz a reflektorfényben – udvarias, halk, szinte túl jófiú –, hirtelen furcsán kezdett viselkedni. Olyan volt, mint akit elfelejtettek feltölteni reggel. Emesére alig nézett, és a válaszai olyan rövidek voltak, mintha fizetnie kéne a szavak után.
Odamentem hozzá, amikor Emese épp a hajlakkos doboz után kutatott.
– Valami baj van, Péter? – kérdeztem anyai ösztönnel, amit már háromszor is tesztelt az élet.
– Nem, nem… csak egy kis idegesség. Tudja, esküvő meg minden… – próbált mosolyogni, de az arcán inkább olyan volt a kifejezés, mint akit most rúgtak ki a NAV-tól.
Hát jó, mondom magamban, biztos csak ideges. Vagy túl sok lecsót evett.
Reggel aztán beindult a nagyüzem: sminkes, fodrász, koszorúslányok, anyai idegroham, sminkes újra. Emese ott ült a tükör előtt, ragyogott, mintha minimum Miss Universe döntőre készülne.
Aztán beállított Klári. Kezében egy nagy fehér doboz. Akkor még nem sejtettem, hogy abban nem csak egy ruha van. Hanem egy komplett görög tragédia.
– Itt van! – mondta büszkén, és letette az asztalra.
– Alig várom, hogy újra lássam! Legutóbb is olyan csodás volt! – nevettem. Aztán felnyitottam a dobozt.
És ott álltam.
A ruha fekete volt. Nem elefántcsont. Nem pezsgőszín. Nem „egy kis árnyalat eltérés”. Hanem fekete. Mint egy temetkezési vállalkozó gáladressze.
A szám kiszáradt, a kezem remegett.
– Klári. Ez. Mi. A. Jó. Ég?
Ő meg csak nyugodtan rám tette a kezét, mintha egy gyógymasszőr lenne, nem egy divattervező.
– Drágám, bízz bennem.
Emesére néztem. Aki csak tovább bámulta magát a tükörben, mintha épp szempillaspirál helyett lángszórót tenne fel.
– Emese?! – kérdeztem. – Mi folyik itt?
Rám nézett. Az arca olyan volt, mint a postás, aki épp közli, hogy “bocs, de feladták a csomagot, csak elvámolták, meg eltört, meg ellopták, de különben minden rendben.”
– Ezt meg kell tennem, anya.
– Mit?! Menetelni a Pokolba egy esküvőnek álcázott bosszúhadjáraton?! Ez nem valami TikTok-trend, ez a TE ESKÜVŐD!
Megszorította a kezem.
– Tudom.
Aztán Klári a vállamra tette a kezét, mint egy operatív törzstag:
– Ideje elfoglalni a helyedet.
A zene megszólalt. A vendégek helyet foglaltak. Én meg ott álltam, mint aki épp rájött, hogy az esküvőn valójában nem menyasszony, hanem kivégzés lesz.
És Emese? Magabiztosan elindult. A fekete ruhában. Olyan határozottan, mintha épp ő lenne a bíró, az esküdtszék, és az ítélet: életfogytig hűtlenségért.
Na, és akkor képzeld el: a terem pompázott, mint egy Disney-csoda – elefántcsont rózsák, gyertyafény, zene, ami még a legcinikusabb nagynénit is romantikus hangulatba hozta. Minden vendég úgy nézett ki, mint aki minimum Insta-sztárnak öltözött, és közben már azon gondolkodtak, mikor esik le a csillár, vagy jön ki egy lufi bohóc a tortából.
A zene átváltott egy érzelmes, vonósnégyeses izére, a hátsó ajtó pedig olyan drámai lassúsággal nyílt ki, hogy Tarantino is tapsolna.
És ott állt Emese.
Feketében.
A násznép kollektív szemöldöke felszállt az égbe.
– Ez most mi? Halloween-fesztivál?
– Ez csak vicc, ugye? Hol van a kamera? Hol van az igazi ruha?
– Vagy ez ilyen tematikus esküvő? Gyászban a naivitás felett?
Én meg csak ültem, mint aki épp ráébredt, hogy az egyetlen gyereke valójában egy tűsarkús Dantéba oltott bosszúálló angyal.
Emese komótosan haladt végig a sorok között. A fekete uszály úgy söpört végig a fehér rózsaszirmokon, mintha direkt akarná letakarítani az álomesküvő utolsó morzsáit is. A fátyla sötét, de áttetsző volt – pont elég, hogy lássam: ő nyugodt. Túlságosan is.
Aztán megláttam Pétert.
Na, az az arc… az megért egy operatőrt. Egy pillanat alatt eltűnt róla a nagyfiús magabiztosság. Olyan lett, mint egy középiskolás, akit rajtakaptak, hogy puskázik, miközben a puskát a tanár írta.
A keze lecsúszott maga mellé, a szája nyitva, mint egy meglepett ponty. És ami a legszebb volt az egészben? Ő sem tudta. Semmit. Teljesen vakon jött el a saját esküvőjére, mint aki csak az ingyen pogácsára számított.
Én ekkor már sejtettem. Egy kép villant be. Pár évvel ezelőtt együtt néztünk Emesével egy régi filmet. Abban a menyasszony fekete ruhában vonult az oltárhoz, miután megtudta, hogy a vőlegénye megcsalta. A menyasszony nem esküdött örök hűséget – hanem eltemette a reményeit.
És Emese… emlékezett.
Ez nem volt tévedés. Ez kőkemény, okosan megkomponált bosszú volt.