Áron és én hét évig voltunk házasok. Hét hosszú évig, amelyek két gyönyörű lányt hoztak az életembe: a ötéves Mítét és a négyéves Zsófit, de egyben olyan fájdalmat is, amely darabokra törte a szívemet.
Eleinte Áron az álomférfi volt. Volt benne valami megfoghatatlan varázs, ami miatt az emberek kicsit közelebb hajoltak, amikor beszélt. Tudta, hogyan éreztesse velem, hogy én vagyok az egyetlen nő a világon. De ez a ragyogás nem tartott örökké.
Az ötödik évben kezdtem észrevenni a repedéseket. Áron későn jött haza, a kifogásai áttetszőek voltak. Munkaütek, amelyek nem álltak össze. Rejtett üzenetek, amelyeket nem láthattam. Aztán egy este előkerült az igazság: egyetlen szőke hajszál a zakóján. Nem az enyém.
A szívem tombolt a haragtól. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy éppen tönkreteszi mindazt, amit felépítettünk.
Amikor szembesítettem vele, érzéketlenül tagadta, majd gázlightolni kezdett. „Csak képzelsz dolgokat, Adél. Ne legyél ilyen bizonytalan!” – kiabálta egyszer.
De ez nem csak az én képzeletem volt. Valóság volt. Néma fogadalmat tettem magamnak, hogy nem hagyom, hogy átverjen.
Az utolsó csepp az volt, amikor tetten értem. A kép, ahogy egy idegen nővel, Katával, akiről addig nem is tudtam, együtt volt, beleégett az emlékezetembe. Nem is kért bocsánatot. Egyszerűen becsomagolt és elment, mintha mi sem történt volna.
Egy pillanat alatt Áron hátrahagyott engem és a lányainkat. Egy évig és három hónapig küzdöttem, hogy újra felépítsem az életemet. Terápia, hosszan tartó munkák a lányok eltartásáért, és egy állandó fájdalom a mellkasomban, ami nem akart elmúlni.
Aztán jött a hír, amely felforgatta a gyomromat: Áron feleségül vette Évát, a legjobb barátnőmet.
Nem akartam elhinni. Éva volt a bizalmasom a házasságom alatt. Mindent elmondtam neki. Tudta, hogy elvesztem Áront, hogy félek, megcsal, és hogy összetörtem, amikor elhagyott.
Amikor Éva felhívott, hogy elmondja, eljegyezték egymást, megdermedtem. „Csak viccelsz, ugye?” – kérdeztem, miközben próbáltam nyugodt maradni.