A hivatalos pokol és egy váratlan találkozás
Katalin Veres minden áldott nap korán kelt, ahogy már évek óta tette. A reggelei mindig ugyanúgy kezdődtek – gyors zuhany, fogmosás, kétségbeesett próbálkozás a hajával, hogy valami emberit varázsoljon belőle. Utána jöttek az anyai kötelességek: reggeli készítés, házi feladatokra való emlékeztetés, puszi az ajtóban, és már rohant is dolgozni.
A munkába nem szenvedély vezette. Inkább menekülés volt ez – menekülés az otthoni gondok, a mindennapi valóság, az elfojtott fájdalmak és felelősségek elől. Mert otthon még nehezebb volt, mint a hivatal. Minden gond, ami az élete részévé vált, ott zúdult a nyakába.
A lakcímnyilvántartó és útlevélosztályon dolgozott – egy olyan helyen, ahol a papírmunka és az emberek áramlása soha nem ért véget. Mindenki jött a saját történetével, kérésével vagy panaszával, és Katalin, miközben az űrlapok közt bogarászott, próbált nem belegondolni a saját életébe.
A munka unalmas volt, kimerítő, és sokszor megalázó is. De valahogy még mindig jobb, mint otthon lenni. Ott várta őt a két gyermeke – a 13 éves Misi és a 10 éves Luca – és az idős apja, aki már régóta az alkohol rabja volt.
A hivatalban női többség uralkodott – ez általában kódolt pletykálkodást jelentett. Katalin már jól ismerte a szabályokat: sem túl boldognak, sem túl szerencsétlennek nem volt tanácsos mutatkozni. Aki túl sok jót mesélt, azt felfalták irigységgel, aki meg túl sokat panaszkodott, azt sajnálták vagy semmibe vették. Így mindenki egyensúlyozott a „minden rendben, de azért vannak gondok” színfalai mögött.
Katalin már régóta nem mesélt semmit az életéről. Egy ideje az volt a „hivatalos változat”, hogy „kicsit nehéz mostanság, de kezelhető”. A valóság azonban egészen más volt. Otthon a gyerekeken kívül egy folyamatosan részeg, ingerült apa várta, akinek minden gondját neki kellett elviselnie.
Aznap reggel is zaklatottan indult el. Alig aludt valamit. Egy kis ünnepség volt előző este a hivatalban – az egyik kolléganője nagymama lett –, és Katalin próbált részt venni, mosolyogni, örülni velük, de belül máshol járt. Éjfél után ért haza, nyugtalanul aludt, és reggel szinte az ágyból kicsavarva botorkált a tükör elé, ahol egy sápadt, kialvatlan nőt látott viszont.
A reggeli kapkodásban majdnem elcsúszott a jeges járdán, lekéste a buszt, a következőt fagyoskodva várta meg. A munkahelyén egy dühös tömeg fogadta, akik már nyitás előtt türelmetlenkedtek.
– Jó reggelt kívánok… – motyogta Katalin kényszeredetten, miközben felakasztotta a kabátját, és helyet foglalt az íróasztala mögött.
Aznap mindenki türelmetlenebbnek tűnt a szokásosnál. Olyan volt, mintha az egész város egyszerre döntött volna úgy, hogy ráönti minden frusztrációját. Egyik ember a másik után jött, kiabált, kérdezett, panaszkodott. Katalin már alig bírta.
És épp mikor azt hitte, végre vége a napnak, az utolsó ügyfél – egy idős hölgy, aki háromszor rontotta el az űrlapját – után fellélegzett, valaki kopogott az ajtón. Óvatos, halk, de határozott kopogás volt.
– Jó napot kívánok! Sikerült még beérnem! Nagyon sürgős lenne! – szólt be egy halk férfihang.
Katalin sóhajtott. A hang forrása egy alacsony, őszes férfi volt, tisztességesen öltözve, udvarias tekintettel. De számára ő most egy bűnös volt: aki három perccel zárás előtt jön, az nem is ember – az ellenség.
– Mindenkinek sürgős – vetette oda fáradtan, már-már ellenségesen. – Üljön le gyorsan. Nem fogok itt éjszakázni.
– Elnézést kérek… Nem szeretném feltartani. Csak elvesztettem a személyimet, és… muszáj lenne pótolni – válaszolta a férfi halkan.
Katalin megrántotta a vállát, elővett egy űrlapot, majd nézte, ahogy a férfi remegő kézzel próbál írni. A betűi alig voltak olvashatóak. A keze mintha nem akarta volna engedelmeskedni.
„Na tessék…” – gondolta Katalin. „Ismerős jelenet. Biztos megint egy részeges vénember, aki elitta a személyijét is…”
– Bocsánat… Elrontottam. Kaphatnék egy másikat? – szólalt meg újra a férfi.
Katalin, már a plafont nézve, szó nélkül csúsztatott elé még egy példányt. A gondolatai közben megállíthatatlanul cikáztak:
„Alkoholista. Az összes ilyen. Egész életükben csak rombolnak. Részegen elveszítenek mindent, aztán mások hozzák rendbe utánuk. És én is csak szenvedek miattuk!”
De amikor harmadszor is elrontotta az űrlapot, Katalin elveszítette az önuralmát.
– Te nyomorult alkoholista! – kiabálta. – Az ilyenek, mint te… csak bajt hoztok! Nézd meg magad! Még írni sem tudsz normálisan! Hogy nem szégyelled magad? Miért kell nekem miattad itt maradnom? A gyerekeid mit mondanak rád, ha még vannak is egyáltalán?!
A férfi csak ült, csendben, lehajtott fejjel.
Katalin arca eltorzult, könnyek csordultak ki a szeméből.
– Semmi jót nem hoztok a világra! Semmit! – suttogta, majd szó nélkül kiviharzott a hivatalból – kabát és sál nélkül.
A hideg levegő pofonként érte Katalint. A hirtelen jött dühroham után most csak az üresség maradt. Az arca égett a szégyentől, a könnyei az arcára fagytak a dermesztő szélben. Az utcán állt, mezítláb a valóság talaján – kabát, sál nélkül, zihálva. „Hogy tehettem ezt? Mit mondtam neki? Még ha tényleg alkoholista lenne… akkor sem lenne jogom így beszélni vele…”
Az ajtó mögött a kolléganők fülüket hegyezték. Hallották a kiabálást, látták Katalint kiszaladni zokogva. A szokásos pletykakör már el is kezdte fejben szőni a sztorit.
De mielőtt Katalin visszafordulhatott volna, megjelent a férfi. Csendben, lassan lépett oda hozzá. A karján vitte a kabátját – meg az övét is.