Budapest
Related Articles
„Elhagyod ezt a házat. Nem akarlak többé látni.”
Csak ennyit mondott. Nem volt vita, nem volt kiabálás. Csak egy száraz kijelentés… aztán becsukódott mögötte az ajtó.
A nagymamája, aki gyerekkora óta nevelte, most úgy dobta el, mintha idegen volna. A nagyapja döbbenten állt, szinte megbénult a látványtól.
– Mit csinálsz? Hogy teheted ezt? Ő az unokád! – kérdezte hitetlenkedve.
De a nagymama egy szót sem szólt. Megfordult, bement a házba, és még csak vissza sem nézett.
Senki nem értette, mi történik. A nagyapa sem. A szomszédok sem. És az a fiú sem, aki most céltalanul bolyongott az utcán, ugyanabban a ruhában, amiben délután boltba indult. Nála nem volt pénz, telefon, kulcs – semmi. Terve sem volt.
Először egy barátjához ment.
– Van hol aludnod? – kérdezte tőle.
– Nincs… Kirúgtak otthonról.
– Jaj… sajnálom. De a szüleim nem engedik, hogy bárki itt aludjon. Őszintén szólva… nem tudok segíteni.
Tovább indult. Bekopogott egy másik ismerős ajtaján.
– Minden rendben? Történt valami? – kérdezték.
– Hajléktalan vagyok. Pár napig maradhatnék nálatok?
– És mihez kezdesz? Nincs pénzed? Nem tudsz hozzájárulni semmivel?
– Nem… sajnos semmivel.
– Akkor sajnálom. Nem lehet.
A fiú lehorgasztotta a fejét, és továbbment.
Megkereste a barátnőjét. Megölelte, elmondta neki, mi történt. A lány aggódott, beszélni akart a szüleivel. Amikor visszajött, lehajtott fejjel, kihunyt hangon szólalt meg:
– Azt mondják, nem maradhatsz. És én… én sem tudok mit tenni. Sajnálom, szerelmem… de így ez nem fog menni.