Budapest
Related Articles
Az egész három héttel ezelőtt kezdődött, amikor a bátyám felesége, Jessica, előállt legújabb “nagyszerű” ötletével. Talált egy „teljesen tökéletes” tóparti házat Asheville-ben, amit ő csak „családi összekovácsoló nyaralásnak” nevezett.
– Hat hálószoba van, Sharon! Privát stég, jakuzzi, minden, amire csak szükségünk lehet! – áradozott a telefonban. – Csak fejenként 500 dollárra lenne szükség a részvételhez.
Már ekkor gyanút kellett volna fognom, amikor megemlítette, hogy ő nem fizet, mert „ő szervezi az egészet.” De anyám, Meryl, annyira izgatott volt, hogy végre együtt lehet a család. És a bátyám, Peter, boldognak tűnt, hogy Jessica végre próbál beilleszkedni közénk.
– Ó, Sharon, ez csodálatos lesz! – ragyogott anyám, amikor felhívtam. – Évek óta nem voltam igazi nyaraláson.
Elszorult a szívem, ahogy hallottam a reményt a hangjában. Apánk halála után anyánk halálra dolgozta magát, hogy felneveljen minket. Dupla műszak a büfében, esti tanfolyamok, hogy nővér lehessen — és sosem panaszkodott a lemondásokról.
Senki sem érdemelte meg ezt a nyaralást jobban nála.
– Anyu, csodálatos lesz, meglátod – mondtam neki, és komolyan is gondoltam.
Aztán minden összeomlott. Két nappal az indulás előtt a hétéves fiam, Tommy, belázasodott — a hőmérő 39,5 fokot mutatott.
Reszkető kézzel hívtam fel Jessicát.
– Nagyon sajnálom, de nem tudok menni. Tommy beteg lett, mellette kell maradnom.
– Ó! – mondta laposan és kissé szórakozott hangon. – Hát, úgy tűnik, nélkületek kell boldogulnunk.
Semmi aggodalom a fiam miatt. Semmi ajánlat, hogy esetleg halasszuk el. Csak bosszúság.
– Rendben, Jess. Akkor élvezzétek a nyaralást!
– Ó, drágám… biztos elmenjek? Átjöhetek hozzád, ha akarod – mondta anyám aggódva, mikor elmeséltem neki Tommy állapotát.
– Nem, anyu, pihenned kell. Ez csak egy kis láz… Megoldom.
– Biztos vagy benne, édesem?
– Igen. Teljesen.
Így hát másnap reggel boldogan, szinte ragyogva indult el. – Puszild meg a kisunokámat nagyi helyett is! – csacsogta a telefonba.
– Megteszem. Jó utat, anyu! – búcsúztam el.
Másnap reggel felhívtam, hogy beszámoljak Tommy állapotáról. Amikor felvette a videóhívást, valami rögtön gyomorszájon vágott. A szemei vörösek voltak, a mindig tökéletesen fésült haja kócos. Egy szűk folyosón ült – nem abban a meghitt hálószobában, amit elképzeltem.
– Anyu? Jól vagy?
Kényszeredetten mosolygott. – Ó, semmi baj, édesem. Csak nem aludtam valami jól.
– Hol vagy? Ez itt egy folyosó? Anyu… te a földön ülsz??
Mosolya megingott. – Tudod, mindenki különböző időpontban érkezett, és…
Ekkor láttam meg. A háta mögött, alig kivehetően a kép szélén: egy vékony kempingmatrac, rajta egy kopott takaró. Olyan volt, mint egy olcsó szőnyeg. Párna sehol. Magánélet semmi. Egy rögtönzött fekhely a seprűtároló és a fürdőszobaajtó között.
Ökölbe szorult a kezem. – Anyu, mondd, hogy nem ott aludtál!
Elfordította a fejét, és suttogta: – Nem olyan rossz… a padló nem is olyan kemény.
Letettem a telefont, és azonnal felhívtam Petert. Első csörgésre felvette, vidáman és nyugodtan.
– Sharon! Hogy van Tommy? Itt csodásan érezzük magunkat. A tó gyönyörű, Jessica pedig igazán kitett magáért…
– Peter? – vágtam közbe élesen. – Hol alszik anyánk?
Olyan hosszú csend következett, hogy azt hittem, megszakadt a hívás.
– Peter, feltettem egy kérdést.
– Nézd, Sharon, nem ideális, de Jessica szerint „aki előbb jön, előbb választ.” És anyu azt mondta, nem zavarja. Kemény fából faragták, ezt te is tudod.
– A földön alszik a folyosón, Peter. Miközben Jessica családja rendes ágyban fekszik.
– Csak pár éjszaka. Kibírja.
– Kibírja?! Az anyánk, aki három állást vállalt, hogy kifizesse a te egyetemedet, aki lemondott a saját álmairól a miénkért… és szerinted rendben van, hogy úgy alszik, mint egy kutya a földön?
– Túlreagálod. Nem olyan vészes.
– Igazad van, Peter. Nem olyan vészes. SOKKAL ROSSZABB. Gyáva vagy, és szégyellem, hogy a testvéremnek nevezhetlek.
Letettem a telefont, és a fiamra néztem, aki végre nyugodtan aludt. A láza már egy órája elmúlt. Megpusziltam a homlokát, és felhívtam a szomszédomat…
– Mrs. Kapoor, tudom, hogy ez nagyon hirtelen jött, de lenne esetleg lehetőség, hogy néhány napig vigyázzon Tommyra? Csak a hétvégéig. Családi vészhelyzet van – mondtam sietve.
– Persze, drágám. Remélem, minden rendben lesz – válaszolta kedvesen.
– Igen. Köszönöm szépen!
Negyvenöt perccel később már az autómban ültem, a csomagtartóban egy queen-size felfújható matraccal és a szívemben tomboló haraggal.
Sosem vezettem még ilyen gyorsan életemben. Minden egyes megtett kilométer újabb hullámként csapott rám – a düh, a csalódottság, a szívfájdalom.
Hogyan tehette ezt Jessica anyával? És Peter… hogyan engedhette meg neki?
A tóparti ház pontosan olyan volt, ahogy Jessica leírta: hatalmas, gyönyörű és láthatóan drága. A hátsó teraszról nevetés és zene szűrődött ki. Ők éppen buliztak, miközben az én anyám a földön aludt.
Anyát a konyhában találtam, épp mosogatott. Felnézett, amikor beléptem, és az arca meglepetten rándult meg.