Budapest
Related Articles
Mindig is ésszerű embernek tartottam magam. Olyannak, aki sütit visz az új szomszédoknak, önkéntesként segít a közösségi takarításokon, és udvariasan mosolyog a lakógyűléseken még akkor is, amikor Mrs. Peterson már negyedik hónapja panaszkodik a postaládák előírt magasságáról.
A férjem, Paul szerint túl kedves vagyok a saját érdekemben. De mindenkinek van egy töréspontja. Az enyém egy szakadt, fekete szemeteszsákba volt csomagolva.John három évvel ezelőtt költözött be a velünk szemben álló kék gyarmati stílusú házba.
Először teljesen normálisnak tűnt. Csak a szemétszállítási napokon derült ki, hogy elég furcsa nézetei vannak a hulladékkezelésről.
A szomszédságban minden háztartás rendelkezett szemetesedénnyel — kivéve Johnt. Ő egyszerűen megtagadta, hogy vásároljon egyet.
– Pénzkidobás – hallottam meg egy reggel, amikor Mr. Rodrigueznek magyarázta. – A kukások úgyis elviszik, mindegy, miben van.
John inkább csak simán kidobálta a fekete zsákokat a járda szélére. Nemcsak a gyűjtési napokon, hanem úgy tűnt, amikor csak kedve támadt. Néha napokig ott álltak a tűző napon, bűzölögve és ismeretlen eredetű folyadékot csöpögtetve az aszfaltra.
– Talán nem ismeri még ezt az elővárosi életformát – próbálta pozitívan látni a dolgokat Paul, amikor először észrevettük. – Adjunk neki időt, majd belejön.
De három év telt el, és semmi sem változott – hacsak a növekvő feszültséget nem számítjuk a szomszédok részéről.
Tavaly tavasszal Paul-lal egy teljes hétvégét szenteltünk arra, hogy gyönyörű virágágyásokat telepítsünk a verandánk elé. Hortenzia, begónia, és egy levendulasor, ami elvileg minden reggeli kávézást aromaterápiás élménnyé varázsolt volna.
Ehelyett a virágok édes illata nap mint nap harcot vívott John szemétdombjának orrfacsaró bűzével.
– Ezt már nem bírom tovább – jelentettem ki egy szombat reggel, amikor talán kissé erősebben tettem le a kávéscsészét, mint kellett volna. – Ez nevetséges. Még a saját verandánkat sem élvezhetjük.
Paul sóhajtott. – Mit akarsz tenni? Háromszor is szóltunk már neki.
És ez igaz volt.
Mindhárom alkalommal John valami halvány mosollyal megígérte, hogy „intézkedik”. De sosem történt semmi.
– Talán beszélhetnénk a többiekkel is – vetettem fel. – Többen többre megyünk, nem igaz?
Kiderült, nem csak én voltam az idegösszeomlás szélén.
Mrs. Miller, a nyugdíjas óvónő az utca végén, még aznap délután elkapott a postaládánál.
– Amy, drágám – kezdte –, ennek az embernek a szemete már elviselhetetlen. Baxter minden reggel egyenesen odarángat. – Intett a tökéletesen ápolt kis yorkshire terrierje felé. – Tudod, mit talált tegnap? Egy félig rohadt csirkecombot! Baxter akár meg is betegedhetett volna!
A Rodriguez családnak még ennél is rosszabb volt a helyzete.
Három kisgyerekük van, és a hátsó udvaruk épp arra a szélirányra esik, ami John háza felől fúj. Így aztán állandóan gyorséttermi csomagolópapírokat, szalvétákat és üres flakonokat kellett kiszedegetniük a hintaszettjükből.„Elena talált egy használt sebtapaszt a homokozójában” – mesélte Mrs. Rodriguez. – „El tudod képzelni? Egy sebtapaszt! Valaki más szemétéből!”
Még a nyugodt Mr. Peterson is, aki ritkán panaszkodott bármi más miatt, csak ha a postaládákról volt szó, megemlítette, hogy azon a héten háromszor is ki kellett halásznia John kidobott reklámleveleit a becses rózsabokrainak közepéből.
„Valamit tenni kell” – jelentette ki határozottan. – „Ez a környék normákat képvisel.”
Bólintottam, miközben újabb fekete zsákot láttam megjelenni John járdaszegélyénél, a vékony műanyag már szinte feszült attól, ami benne volt. Savanyú szag szállt át az utcán, és ösztönösen a számhoz kaptam.
„Igen” – egyeztem bele, érezve, hogy valami keményedik bennem. – „Valami tényleg muszáj, hogy történjen.”
Aztán megérkezett a szél.
Kezdetben ártatlan volt. Láttam a telefonomon egy időjárási riasztást, amely rendkívüli, akár 70 km/órás (45 mph) széllökéseket ígért az éjszaka folyamán.
Paul-lal bebiztosítottuk a terasz bútorait, behoztuk a virágokat, és nem tulajdonítottunk neki több jelentőséget.
Egészen reggel 6 óráig, amikor a reggeli futásomat egy teljes környéken tomboló szemétrobbanás szakította meg.
A szél nemcsak erős volt.
Szinte művészi precizitással támadta meg John gyenge szemeteszsákjait, majdnem bosszúszomjas lelkesedéssel. Széttépett műanyagdarabok lengedeztek a fák ágairól, mintha valami furcsa zászlók lennének. A pizzás dobozok beterítették a Peterson család makulátlan gyepét. Félretöltött üdítős palackok gurultak az utcán, akár a teke bábu.
És a szag… ó, Istenem, a szag. Valami biztosan elpusztult azokban a zsákokban, és maradványai most mindenfelé hevertek.
„Paul!” – kiáltottam, miközben visszasiettem a házba. – „Ezt látnod kell!”
A férjem fürdőköntösben jelent meg az ajtóban. Lefagyott az arca.
„Te jó ég…” – suttogta, miközben felmérte a apokaliptikus látványt. – „Mindenhol ott van.”
És valóban. Az utcánk egyetlen udvarát sem kímélte meg a szél.
Mr. Rodriguez már pizsamában szedegette ki a nyálkás papírtörlőket a gyerekek műanyag medencéjéből, undorodva az egész helyzettől.