Budapest
Related Articles
TR219 – A Jeges Csend Őrzői
- december 24-én, egy dermesztően hideg, sarkvidéki éjszakán a „Transzarktikus Légitársaság” TR219-es járata nyomtalanul eltűnt az elmúlt évtizedek egyik legádázabb viharában. A fedélzeten 150 utas és személyzeti tag tartózkodott – mindegyikük a karácsonyi hazatérés reményében. A tél, amelyet ünnep és szeretet szőtt volna át, sötétségbe, dermesztő csendbe és hosszú évekig tartó bizonytalanságba torkollott.
A kapitány, Hendrik Dániel, utolsó segélyhívása 23:15-kor érkezett:
– Erős turbulencia… mindkét hajtómű meghibásodott… veszítjük a magasságot… azonnali segítségre van szükség—!
A kapcsolat megszakadt. A vihar üvöltése elnyelte a szavakat, és a rádiócsatorna néma maradt. Órákon belül megkezdődött az Északi-sarkvidék történetének egyik legnagyobb mentőexpedíciója. Nyolc keresőrepülő és négy jégtörő indult útnak, hogy megtalálja a lezuhant gépet. Több mint 600 óra megfeszített munka után sem bukkantak nyomára. Egy hónap múltán a keresés szinte szimbolikus szintre csökkent.
A TR219 rejtélye az Arktisz örök jegébe dermedt. A családtagok reményei lassan kihunytak. Az eltűnésből legenda született – találgatásokkal, összeesküvés-elméletekkel és a csodás megmenekülés ábrándjaival.
2024. januárHarminchárom évvel később, Dr. Bánk Miklós, geofizikus és az arktikus kutatások veteránja, Anchorage kutatóközpontjában dolgozik. Az ablakon túl dermesztő tél tombol, a hőmérő -28 fokot mutat, s még a vastag falakon át is áthallatszik a süvöltő szél.
Miklós épp katonai műholdfelvételeket tanulmányoz. Egy anomáliát fedez fel – egy fémből készült tárgy árnyékát, amely meglepően hasonlít egy nagyobb repülőgép testére. Ebben a pillanatban lép be hozzá a fiatal radar- és hőkameraszakértő, Engel Amanda:
– Doktor Bánk, megjöttek az új hőtérképes eredmények. Ezt látnia kell!
Remegő kézzel nyújtja át a friss nyomatokat. A képeken jól kivehetőek a hőeltérések – mintha a fémtárgy körül hálózatot alkotó nyomok lennének. Amanda megjegyzi:
– Nézze csak, ezek nem véletlenszerűek. Szinte szabályos ösvényrendszert formáznak.
Miklós szíve gyorsabban kezd verni. A méretek és az elhelyezkedés zavarba ejtően pontosan egyeznek a TR219 méreteivel. De a legfurcsább, hogy a környező jég is tele van szabályos csatornákkal – mintha valami vagy valakik évtizedek óta ugyanazokat az útvonalakat járnák.
A felfedezés olyan jelentőséggel bír – főleg a klímaváltozás gyorsulása miatt –, hogy azonnal expedíció szervezésébe kezdenek. A csapat tagjai:
– Márton Zsolt, 20 éves tapasztalattal rendelkező sarkvidéki mérnök;– Walcz Katalin, nemzetközileg elismert szakértő a sarki állatok viselkedésében;– Engel Amanda, az ifjú radarzseni, aki elsőként észlelte a hőanomáliákat;– valamint harminc fős műszaki, orvosi és logisztikai személyzet.
Nincs idő: az olvadás heteken belül végleg eltüntetheti a nyomokat. 84 tonnányi felszerelést négy CH-47 helikopter szállít a célhelyszínre: fűthető sátrak, generátorok, fúróberendezések, élelem, üzemanyag.
A kutatóbázis felépülMindössze tizennyolc óra alatt felépül az ideiglenes tábor – acélsátrak, vastag ponyvás sátrak, szél elleni védművek. A szél üvölt, a hőmérséklet gyakran -40 fok alá süllyed.
Első jelekKatalin figyelmét különös nyomok keltik fel. Nem illenek sem jegesmedvéhez, sem farkashoz. Aztán döbbenten így szól:
– Ezek hiúznyomok. De… ekkora hiúz nem létezik. És ilyen északon semmiképp.
A vihar után, a negyedik hajnalon feltűnik három lény egy közeli jégpárkányon. Három havasfehér hiúz – az egyik nyilvánvalóan anya, a másik kettő majdnem felnőtt. A bundájuk ezüstösen csillog, beleolvadva a hóba. Nem félnek. Nem támadnak.
– Nézzétek csak – suttogja Katalin. – Nem futnak el. És nem is agresszívak. Ez… teljesen szokatlan.
A jégtörés elkezdődikA csapat két műszakban dolgozik, éjjel-nappal. Forró gőzös fúrókkal próbálnak 20-25 méteres mélységig jutni. Már az első órákban feltűnik, hogy a jég furcsa: szinte „kitaposott” csatornákkal van tele. Mintha hosszú évek alatt valami létrehozott volna egy szabályos alagúthálózatot a becsapódás helye körül.
A három hiúz minden reggel ugyanazon a dombon jelenik meg, figyelik a munkát. Néha lejjebb merészkednek, területet jelölnek, sőt, furcsa hangokat adnak – mintha figyelmeztetnének. Senki nem mer túl közel menni hozzájuk – nemcsak az esetleges veszély miatt, hanem mert olyan érzés, mintha ők irányítanák az eseményeket.
Az első incidensEgy éjszaka hatalmas hóvihar csap le. A szél kidönti a főgenerátor tartószerkezetét, amely kis híján agyonnyomja Amandát. Az utolsó pillanatban az anya-hiúz előreugrik, és testével löki félre a lányt.
– Ez… ez lehetetlen – zokogja Amanda később. – Ő mentett meg. Láttam a szemében… értette, mit csinál.
Ezután már senkinek sincs kétsége: amit tapasztalnak, az túlmutat a vadállati ösztönön.
A feltárás folytatódikZsolt, a mérnök, új védőszerkezeteket épít, hogy megakadályozza a jégtömbök leszakadását. A csatornák szerkezete megdöbbenti:
– Ezek az alagutak… túlságosan szabályosak. Mintha valaki vagy valami évtizedek óta dolgozna rajtuk egy cél érdekében.
A repülő megtalálásaEgy hét múlva elérik a gép farokrészét. A függőleges vezérsík előbukkan a jégből – a régi Transzarktikus logóval. Amanda körbejárja:
– A jég körülötte tömör… de körben ösvények vannak, mintha… valaki járt volna itt az elmúlt harminc évben.
A hiúzok napi látogatása állandósul. Karomnyomaik szinte „jeleket” rajzolnak – mintha jelölnék, hol biztonságos, és hol nem. Néha úgy tűnik, szándékosan irányítják az embereket a gyenge pontokra.