Budapest
Related Articles
A volt férjem letépte a tapétát a válásunk után, mert „ő fizette érte” – A karma viszont különleges tréfával állt elő számára
Hiszel a karmában? Őszintén szólva, régebben azt hittem, ez csak egy mondás, amit az emberek azért találtak ki, hogy jobban érezzék magukat, miután valaki megbántotta őket. „Ne aggódj, a karma majd elintézi” – mondogatták.
Hát persze, gondoltam. De hadd mondjam el: a karma valóban létezik. És az én esetemben igazán kegyetlen humorral bánt a helyzettel.
Engedd meg, hogy bemutassam a történetet. A volt férjem, Gábor, és én nyolc éven át voltunk házasok. Nyolc hosszú évig azt hittem, hogy közös jövőnk van – egy ház, amit együtt építettünk fel, két gyönyörű gyerek, és egy élet, amely, bár nem volt tökéletes, mégis a miénk volt.
De kiderült, hogy csak én hittem a „mi”-ben ebben a házasságban. Az intő jeleket pedig már korábban is láthattam volna.
Az a nap, amikor rájöttem, hogy Gábor megcsal, örökre az emlékezetembe égett. A lányunk, Emma lázas volt, és Gábor fiókjában kutattam a gyermekorvosság után. Ehelyett a telefonjára bukkantam.
Nem akartam turkálni, de egy felugró üzenet vonta magára a figyelmemet: egy szívecske emoji és az üzenet: „Szeretlek!” Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek bele. Szívem összetört, amikor láttam, hogy tucatnyi bensőséges üzenetváltás van közte és egy „Anna” nevű nő között.
„Hogyan tehetted ezt?” suttogtam aznap este, kezem remegve, amikor szembesítettem őt. „Nyolc év, Gábor. Nyolc év! Hogyan lehettél képes megcsalni engem?”
Még annyi tisztelet sem volt benne, hogy szégyellje magát. „Csak megtörtént” – mondta vállat vonva, mintha az időjárásról beszélgetnénk. „Ilyenek előfordulnak a házasságokban. Csak egy kis ártatlan szórakozás volt Annával, a titkárnőmmel. Nem fog többé előfordulni. Ígérem.”
„Az ilyen dolgok megtörténnek?” – ismételtem hitetlenkedve. „Nem, Gábor. Az ilyen dolgok nem csak úgy megtörténnek. Te döntéseket hoztál. Minden egyes alkalommal.”
Az első alkalommal azt tettem, amit sokan mások is: meggyőztem magam, hogy ez egy hiba volt, egy pillanatnyi rossz döntés. Úgy gondoltam, meg tudjuk oldani. Elhittem, hogy megbocsátani erősség. De amikor másodjára is megcsalt, minden illúzióm darabokra hullott.
„Azt hittem, hogy ezt közösen megoldjuk” – mondtam neki, miközben egy újabb árulás bizonyítékát, egy rúzsfoltot mutattam meg neki az inggallérján. Az irónia? Soha nem viseltem vörös rúzst. Utáltam.
„Azt hittem, komolyan gondoltad, hogy soha többé nem fordul elő.”
„Mit akarsz, mit mondjak?” – kérdezte, hangjában unalommal. „Hogy sajnálom? Jobban érzed magad ettől?”
Ekkor valami eltört bennem. „Nem, Gábor. Azt akarom, hogy csomagolj.”
Azonnal ügyvédhez fordultam, és beadattam a válókeresetet, mielőtt Gábor újabb kifogást találhatott volna ki. A válás pontosan olyan nehéz és kegyetlen volt, mint amire számítottam.
De a ház nem volt alku tárgya. Az enyém volt, még a nagymamámtól örököltem jóval azelőtt, hogy Gábor belépett volna az életembe.
„Ez nevetséges!” – kiabálta Gábor az egyik mediációs ülésünkön. „Nyolc évet éltem abban a házban! Pénzt fektettem bele!”
„És az még mindig az én nagymamám háza” – válaszoltam nyugodtan, miközben láttam, hogy a dühtől vörösödik. „A tulajdoni lap az én nevemen van, Gábor. Mindig is az enyémen volt.”
Jogilag nem volt ellenvetése. De ragaszkodott ahhoz, hogy minden mást – az élelmiszereket, nyaralásokat, bútorokat – pontosan felezzünk meg. Forintra pontosan.
Ami ezután történt, az mindennél jobban fájt. A gyerekek elhelyezéséről beszéltünk, amikor Gábor egyszer csak kimondta, teljesen érzelemmentesen:„Teljes felügyeleti jogot adhatunk neked. Nem akarok felelősséget vállalni a gyerekekért.”
Emma és Ádám, a gyermekeink, ott voltak a másik szobában. Az én drága gyerekeim, akik jobbat érdemeltek egy apánál, aki teherként tekintett rájuk.
„Ők a gyerekeid” – sziszegtem az asztal túloldaláról. „Hogyan mondhatsz ilyet?”
„Jobban járnak veled” – mondta, szinte unottan. „Mindig is te voltál az, aki jó volt ebben a gondoskodós dologban.”
Miután a válási papírokat aláírták, Gábor egy hetet kért, hogy összepakoljon és elhagyja a házat. Azt mondta, ennyi időre van szüksége, hogy „rendezze a dolgait.” Hogy ne legyenek kellemetlen találkozások a gyerekekkel, elvittem őket anyámhoz egy hétre.
A visszatérésünk estéjén azt hittem, készen állok az új fejezetre. De amit találtam, az minden elképzelésemet felülmúlta.
A tapéta – az a gyönyörű virágos tapéta – ELTŰNT.
A nappali falai, amelyeket egykor közösen választottunk ki, csupaszon álltak. Csak szaggatott, szakadozott gipszkarton maradt, mintha a házat megfosztották volna a lelkétől. Követtem a pusztítás nyomát a konyháig.
És ott volt – Gábor –, éppen egy újabb darabot tépett le a falról, olyan elszántan, mintha az élete múlna rajta.
„Mi a poklot csinálsz?” – kiáltottam.
Lassan megfordult, teljesen közömbös arccal.„Én vettem ezt a tapétát. Az enyém.”
„Gábor” – mondtam remegő hanggal –, „ez az a ház, ahol a gyerekeid élnek.”
Ádám megjelent az ajtóban, rémült arccal nézve, ahogy az apja szó szerint letépi a családja otthonának falait.
„Apa, miért teszed ezt?” – kérdezte reszkető hangon. „Én szerettem azt a tapétát! Az szép volt!”
Megpróbáltam megnyugtatni őket, ígéretet téve, hogy közösen új tapétát választunk, de a szívem megszakadt.
Zárófejezet következik!
Folytatás – A zárófejezet:
Másnap este, amikor visszatértem a házba, Gábor pusztításának maradványait találtam. Nem csak a tapéta tűnt el – elvitte az evőeszközöket, a kenyérpirítót, a kávéfőzőt, sőt, még a fürdőszobából a toalettpapírt is. Minden apróságot, amit „ő vásárolt”, magával vitt, mintha ezzel akart volna végleg bosszút állni.
A dühöm határtalan volt, de nem akartam megadni neki az elégtételt, hogy lássa, mennyire felkavart. Ehelyett a gyerekekkel együtt újrakezdtem.
Egy hónappal később csatlakoztam egy helyi könyvklubhoz, hogy kicsit kikapcsolódjak. Az egyik találkozón, egy pohár bor mellett, elmeséltem a tapéta történetét. A csoport tagjai tágra nyílt szemmel hallgatták, majd hangosan nevettek a helyzet abszurditásán.
„Várj, ő tényleg elvitte a WC-papírt is?” – kérdezte nevetve az egyikük, Anna.
„Igen!” – mondtam nevetve. „Fogalmam sincs, miért mentem hozzá.”
„Lányom, te egy hatalmas szívességet tettél magadnak, hogy megszabadultál tőle” – mondta Anna. „Egy ilyen embernek nincs helye az életedben.”
A nevetés és az empátia, amit a csoporttól kaptam, segített feldolgozni a fájdalmamat. De a történet itt még nem ért véget.
Karma színre lép
Hat hónappal később, egy hétköznapi bevásárlás közben összefutottam egy régi ismerősömmel, Bettivel, aki szintén a könyvklub tagja volt. Örömmel újságolta, hogy eljegyezték, és bemutatta a vőlegényét.
És ki volt az új vőlegény? Gábor.
Ahogy bemutattak minket, láttam, hogy Gábor arca sápadt lett. Betti azonban nem vette észre, hogy az én mosolyom mögött milyen érzelmek kavarogtak.
„Te ismered Gábort?” – kérdezte mosolyogva.
„Ó, igen” – válaszoltam könnyedén. „Ő az exférjem.”
Betti arca elkomorult, ahogy lassan felfogta a helyzetet.„Az a történet, amit meséltél a könyvklubban… a tapétáról… az róla szólt, ugye?” – kérdezte halkan.
Nem kellett válaszolnom, mert Gábor arckifejezése mindent elárult.
„Betti, hadd magyarázzam meg…” – kezdte Gábor, de Betti felemelte a kezét.
„Nem kell” – mondta élesen. „Most már mindent értek. Hazugság volt minden, amit mondtál, ugye?”
Betti egyetlen mozdulattal levette az ujjáról a jegygyűrűt, és Gábor kezébe nyomta. „Nem fogok hozzád menni, Gábor. Te nem egy férfi vagy, hanem egy sértődött kisgyerek, aki képtelen vállalni a tettei következményeit.”
Betti rám nézett, és azt mondta: „Sajnálom, hogy hinnem kellett volna neked. Ez az ember nem érdemel meg senkit.”
Új kezdet
Hazafelé vezetve elgondolkodtam azon, milyen messzire jutottam. A gyerekekkel együtt új tapétát választottunk – Emma szobájába pillangók, Ádáméba dinoszauruszok kerültek. Az otthonunk újra a miénk lett, tele nevetéssel és boldogsággal.
Ahogy Emma és Ádám este megölelték egymást, Emma rám mosolygott.„Anya, a pillangók sokkal szebbek, mint a régi virágok voltak!”
„És a dinoszauruszok is klasszabbak!” – tette hozzá Ádám.
Elmosolyodtam, miközben megöleltem őket. Tudtam, hogy a múlt fájdalmai mögött most már csak tanulságok vannak. Karma tényleg elvégezte a munkáját.
TanulságNéha nem kell bosszút állnunk – elég, ha hagyjuk, hogy az élet maga hozza meg az igazságot. Az én életem most sokkal szebb, és a gyerekeimmel együtt boldogan nézünk előre a jövőbe.
