Budapest
Related Articles
Amikor idős koromban újra felbukkantak a gyermekeim, nem felejtettem el, hogyan bántak velem
Az évek múlásával egyre gyakrabban gondoltam a gyermekeimre, de egy dolgot soha nem tudtam elfelejteni: azt, ahogyan elhagytak, és ahogyan egyedül kellett megállnom a helyem az életben.
Amikor a férjem elhagyott egy fiatalabb nőért, a gyermekeim gondolkodás nélkül az ő oldalára álltak. Számukra ő volt a tekintélyes üzletember, a nagyvállalat igazgatója, akinek befolyása és pénze többet jelentett, mint egy elhagyott anya. Az én létezésem számukra láthatatlanná vált. Éveken át nem kerestek, nem kérdeztek felőlem, mintha soha nem is lettem volna az életük része.
Amikor nemrégiben a volt férjem elhunyt, kiderült, hogy az egész vagyonát az új feleségére hagyta. A gyermekeim, akik addig el voltak kényeztetve a jóléttől, most hirtelen semmit sem kaptak. És ekkor kezdtek újra keresni engem.
A hirtelen jött szeretet
Eleinte apró gesztusokkal próbálták visszaépíteni a kapcsolatot. Gyakrabban látogattak, hoztak apró ajándékokat, érdeklődtek a hogylétem felől. De én tudtam, hogy nem hirtelen támadt szeretetből teszik mindezt. Lassan elkezdtem észrevenni a célzásaikat.
A lányom egyszer óvatosan megjegyezte:
“Anya, mostanában gondolkodtál a jövődön? Tudod, a végrendeletről…”
Elmosolyodtam. Pontosan tudtam, hová akar kilyukadni. De ők még nem tudták, hogy én már rég meghoztam a döntésemet.
72 éves vagyok, jó egészségnek örvendek, és elégedett vagyok az életemmel. Sokat dolgoztam, hogy felépítsek egy új életet magamnak. A válás után külföldre mentem dolgozni, először az életemben szabadnak éreztem magam. Megteremtettem a saját biztonságomat, és mikor hazatértem, mindent úgy alakítottam, ahogy nekem tetszett. A lakásomat felújítottam, új berendezéseket vettem, és félretettem annyit, hogy gondtalanul élhessek. Nem volt szükségem senkire – és ezt ők is tudták.
Az első próbálkozás
Néhány héttel ezelőtt a kisebbik unokám, aki nemrég ment férjhez, meglátogatott.
“Nagymama, nem érzed magad magányosnak itt egyedül?” – kérdezte kedvesen.
“Egyáltalán nem, nagyon jól érzem magam.”
De ő folytatta:
“Ez a lakás túl nagy neked. Nem lenne könnyebb, ha mi, a férjemmel, beköltöznénk? Segítenénk neked, és nekünk is könnyebb lenne, nem kellene lakbért fizetnünk.”
Rá néztem és elmosolyodtam. Olyan átlátszó volt a próbálkozása, hogy majdnem elnevettem magam.
“És ki mondta, hogy nem kell lakbért fizetnetek?” – kérdeztem nyugodtan. “Természetesen adok nektek egy kedvezményes árat.”
A lány arca megmerevedett. Nem ezt a választ várta. Nyilvánvalóan arra számított, hogy kitárom az ajtót, és azt mondom: „Vegyétek, amit akartok.” De nekem más terveim voltak.
Az igazság, amit nem vártak
Évekkel ezelőtt megírtam a végrendeletemet. Ebben egyértelműen rögzítettem, hogy a lakásomat halálom után eladják, és az érte kapott összeget beteg gyermekek megsegítésére fordítják.
Amikor a lányom ezt megtudta, felháborodva hívott fel.
“Anya, ez nem igazságos! Hogy teheted ezt velünk? Elveszed az unokáid jövőjét!”
Később a fiam is megjelent nálam. Sokkal óvatosabban próbálkozott.
“Tudod, anya, egy idő után nehezebb lesz egyedül élni. Ha nálam laknál, gondoskodnék rólad.”
De az én szememben már nem volt hiteles az aggodalma. Évtizedekig nem törődtek velem, és most, hogy az apjuk vagyon nélkül hagyta őket, hirtelen eszükbe jutottam?
Nem voltam dühös. Nem voltam keserű sem. Egyszerűen csak tisztán láttam.
Az én döntésem – és az én igazságom
Tudom, hogy halálom után sokkolni fogja őket a döntésem. Talán gyűlölni fognak érte. De nekem már nincs szükségem a szeretetükre – főleg, ha az csak érdekekből fakad.
Ők elhagytak engem, amikor szükségem lett volna rájuk. Most én döntöttem úgy, hogy nem hagyok rájuk semmit.
Oszd meg ezt a bejegyzést
