Budapest
Related Articles
Te ültél már valaha az autóban, miután elvitted a gyerekeket az iskolába, és csak bámultál maga elé? Mintha az összes teher — számlák, mosás, vacsora, és az élet minden nehézsége — ott ülne a mellkasodon, kihívva, hogy tegyél valamit?
Én egy ilyen pillanatot éltem át egy reggel. Csak ültem, szorítottam a kormányt, és azon gondolkodtam: „Mi értelme van bárminek, ha csak túlélni próbálsz?”
Lenyomtam magamban ezt az érzést. Mert az anyák pont ilyenek. Lengetik le, átlendülnek rajta, és mennek tovább.
De azon a napon, valamiért, az eszem Vincentre tévedt — arra a férfire, aki egyszer megmutatta, hogy az életnek VAN célja. Hogy még akkor is számítasz, ha láthatatlannak érzed magad.
Ő volt Vincent, a férfi, aki SOHA nem mosolygott.
Amikor meghalt az apám, összepakoltam az életem, és beköltöztem a régi házába a két fiammal, Ashtonnal és Adammal — 12 és 14 évesek, vékony, nyúlánk fiúcska, mindig csintalanok. Nem volt sok, de a miénk volt.
Aznap este, amikor beköltöztünk, Adam sírva ült az új szobájában, kezében egy régi fotóval a nagyapjáról. „Hiányzik, anya,” suttogta. „És néha… néha apu is hiányzik. Pedig tudom, hogy nem kéne.”
Megöleltem, szívem összeszorult. „Drágám, szabad hiányozni. Ezek az érzések teljesen rendben vannak.”
„De ő elhagyott minket,” tört meg Adam hangja. „Ő őt választotta, nem minket.”
„Az az ő vesztesége,” mondtam határozottan, bár fájt a szívem. „Mert ti, ti vagytok a legjobb dolog, ami valaha történt velem.”
A férjem évekkel korábban kilépett az életünkből, egy másik nőt választott. Rendszeresen küldött gyerektartást, de sosem jelent meg születésnapokon, ünnepeken, vagy legalább egy „Hogy vagytok?” kérdés erejéig.
Anyám, amikor kicsi voltam, elhagyott, úgyhogy megtanultam, hogy senkiben sem bízhatok igazán. Most már csak hárman álltunk a világ ellen.
És ott volt Vincent, a szomszédom.
A háza pont mellettünk állt, mindig csendes volt. Nem jártak hozzá látogatók, nem ment sehova, csak a boltba. Csak ült a verandán, a kerekesszékében, tekintetét az útra szegezve, mintha valamit várt volna, ami soha nem jött el.
„Jó reggelt,” köszöntem neki, amikor megláttam.
„Jó reggelt,” felelt.
Ennyi volt a kapcsolatunk. Csak egy-egy „Jó reggelt”, „Szia” meg „Helló”… és semmi több.
Azt hittem, ez az élet — anya és háziasszony szerepe, a napok összemosódnak, körülöttem a csend.
Egészen addig, amíg a fiaim haza nem hozták azt, amit évekig megtiltottam nekik.
Mosogattam, amikor berontottak az ajtón, hangosak és izgatottak voltak.
„Anya, nézd, mit hoztunk!” kiáltotta Ashton, miközben egy mocorgó bundás kis csomagot tartott a kezében.
Egy aranyos német juhászkutya kölyök kúszott közöttük, hatalmas fülei lógtak, és farkát csóválta, mintha már a családunk része lenne. Álltam ott döbbenten, miközben Ashton óvatosan letette a kicsit a padlóra.
„Elnézést? Honnan szereztétek ezt?” kérdeztem, pislogva, már félve a válaszától.
„Ingyen volt,” tette hozzá gyorsan Adam. „Egy nő ingyen adta oda őket. Azt mondta, ha senki nem viszi el, menhelyre kerülnek.”
Keresztbe tettem a karom. „És ti azt gondoltátok, hogy egy kölyökkutya megoldja a dolgokat?”
„Kicsi!” érvelt Ashton. „Nem fog sokat enni.”
Felnevettem. „Igen, pajtás, egyszer én is kicsi voltam. Nézd csak, hogy alakult.”
„Kérlek, anya!” könyörgött Adam. „Mi vigyázunk rá. Neked nem kell semmit sem csinálnod.”
Aztán jött Ashton kutyás, könyörgő tekintete. „Kérleeeeeek, anya. Imádni fogod… olyan aranyos.”
Néztem a reménykedő arcukat, és eszembe jutottak a gyerekkori álmaim, hogy legyen kutyám — azok az álmok, amiket a mama rombolt le, amikor elment, magával vitte a család kutyáját is.
„Anya?” Ashton halk hangja megszólalt. „Emlékszel, mit mondott mindig nagyapa? Hogy minden háznak kell egy dobbanó szíve?”
Megállt a lélegzetem. Apám mindig is kutyát szeretett volna, de az elválás és veszteség félelme mindig erősebb volt nálam.
Sóhajtottam, és ránéztem a kölyökre. Apró volt, a fülei túl nagyok a fejéhez képest, és a farka csóválva jelezte, hogy már most jobban szeret minket, mint bármi mást a világon. El voltam veszve.
„Mi lesz a neve?” kérdeztem.
„Asher!” jelentette ki Ashton.
„Nem, nem,” tiltakozott Adam. „Ő inkább olyan, mint egy Simba.”
„Anya, mond meg, melyik jobb.”
Megmasszíroztam a halántékomat. „Nem tudom, srácok, inkább olyan —”
A kiskutya kis ugatást adott ki.
„Legyen Simba!” döntöttem el.
Ashton nyögött. Adam ökölbe szorította a kezét örömében. És így, Simba a miénk lett.
Két héttel később épp sétáltattuk Simbát az utcán, amikor először hallottam Vincent hangját a szokásos köszönéseinken túl.
– Hölgyem, szólhatnék magához egy szót?
Meglepődve fordultam meg. Ott ült a kerítésénél, figyelt bennünket. Vagyis inkább Simbát.
Tétováztam, de odamentem hozzá, és intettem egyet. – Igen?
– Régen német juhászkutyákat képeztem ki – mondta. – Amikor még a seregben szolgáltam.
Volt valami abban, ahogy azt mondta: „régen”, ami fájdalmas szorítást keltett a mellkasomban.
– Megsimogathatom? – kérdezte aztán.
Bólintottam, és Vincent előrehajtotta magát a kerekesszékében. A keze érdes volt és megviselt, de ahogy az ujjai Simbához értek, valami megváltozott.
MOSOLYGOTT.
Soha azelőtt nem láttam őt mosolyogni.
– Adhatok neki egy jutalomfalatot? – kérdezte.
– Persze.
Megfordította a székét a háza felé, de mielőtt elérte volna az ajtót, hatalmas CSÖRRENÉST hallottam. Azonnal berohantam. Vincent ott ült a székében, előrehajolva, a lábánál összetört sütistál hevert.
– Jól vagyok – mormolta, de a kezei remegtek.