Amikor meghalt az apám, összepakoltam az életemet, és beköltöztem a régi házába a két fiammal – de az új szomszédunk mindent megváltoztatott

Amikor meghalt az apám, összepakoltam az életemet, és beköltöztem a régi házába a két fiammal – de az új szomszédunk mindent megváltoztatott

 

Ültél már autóban reggel, miután elvitted a gyerekeket az iskolába, és csak bámultál ki az ablakon? Nem a madarakat figyelve, nem is a tájat – hanem valahogy belenéztél a levegőbe, és úgy érezted, mintha az összes teher – a csekkek, a mosnivaló, a főznivaló, a jövő és a múlt – egyszerre nyomná a mellkasodat?

Én pontosan így ültem egy reggelen. A kezem a kormányon, a szemem mozdulatlanul előre nézett. Egyetlen gondolat ismétlődött bennem:

„Mi értelme van ennek az egésznek, ha csak túlélünk?”

Aztán lenyeltem ezt a gondolatot. Mert anyaként ez az, amit teszel. Felveszed a napot, mint egy kabátot, még ha szakadt is, és mész tovább.

De azon a napon eszembe jutott valaki. Lajos bácsi. A szomszédom. Az az ember, aki valamikor régen megmutatta nekem, hogy az élet nem csak túlélésből áll. Hogy lehet benne cél, érték, sőt… szeretet is. Még akkor is, ha láthatatlannak érzed magad.

Ő volt Lajos bácsi, a férfi, aki soha nem mosolygott.

Amikor meghalt az apám, összepakoltam az életemet, és két fiammal – Ádámmal és Mátéval – visszaköltöztem abba a régi, kertvárosi házba, ahol felnőttem. Ádám tizennégy volt, Máté tizenkettő. Mindketten örökmozgó, nyúlánk, hangos fiúk, akiktől néha kikészültem, de akiket mindennél jobban szerettem.

A ház már kissé rozoga volt, de még mindig szilárdan állt. A falak ismerősek voltak, a padló recsegése is, és a kert, amit apám mindig rendben tartott, most már a miénk lett. Egyedül.

Aznap este, mikor beköltöztünk, Máté sírva kuporgott az új szobájában, a kezében egy megsárgult fényképpel, amin a nagyapja állt, komoran, de melegen mosolyogva a kamerába.

– Hiányzik, anya – suttogta Máté. – És néha… néha apa is hiányzik.

Odamentem, és megöleltem.

– Ez teljesen rendben van, kicsim. Szabad hiányozni.

– De ő elhagyott minket – szólalt meg halkan. – Őt választotta, nem minket.

– És ezzel ő veszített a legtöbbet – mondtam, bár közben megfeszült bennem minden. – Mert ti vagytok a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

A volt férjem évekkel korábban kilépett az életünkből. Egy másik nőért. Persze, a gyerektartás jött havonta, néha időben is – de sosem hívott. Születésnapokon is csend volt. Ünnepeken is. Egy „Hogy vagytok?” se. Mintha mi sosem léteztünk volna igazán.

Az én anyám is elhagyott gyerekként. Emlékszem, csak egy cetlit hagyott az asztalon. Nem volt könnyű utána bízni bárkiben is.

Most már csak hárman voltunk. Három ember a világ ellen.

És ott volt Lajos bácsi, a szomszéd.

A háza pont mellettünk állt. Szürke, csendes ház, redőnnyel, ritkán mozduló függönnyel. Lajos bácsi sosem hagyta el a házat, csak néha gurult ki a verandára a kerekesszékében. A tekintete mindig az utcát fürkészte, mintha valakit várt volna, aki már nem jön el.

– Jó reggelt – köszöntem neki mindig.

– Jó reggelt – válaszolta kurtán.

Ez volt az összes kapcsolatunk. Egy-egy „jó reggelt”, „viszlát” és „köszönöm”. Semmi több.

Azt hittem, ilyen lesz az élet innentől. Kávé, iskola, mosás, vacsora. Ismétlés. A napok összefolytak. A világ néha túl halk volt, máskor túl hangos.

Aztán egy délután… minden megváltozott.

Mosogattam épp, mikor Máté és Ádám hangos nevetéssel berontottak az ajtón. Csörömpöltek, mint a vihar.

– Anya, nézd, mit hoztunk! – kiáltotta Ádám.

Egy kis, zizegő szőrcsomót tartott a karjában. Egy német juhászkutya kölyök volt az – hatalmas fülekkel, és olyan farkcsóválással, ami azonnal mosolyt csalt az ember arcára.

– Ez… ez most mi? – kérdeztem pislogva.

– Ingyen volt! – vágta rá Máté. – Egy nő adta. Azt mondta, ha senki nem viszi el, menhelyre kerül!

Karba tett kézzel néztem rájuk. – És ti azt gondoltátok, hogy egy kutya majd mindent jobbá tesz?

– Kicsi! – védekezett Ádám. – Nem fog sokat enni!

– Hát persze… én is kicsi voltam egyszer. Nézd meg, mi lett belőlem!

– Kérlek, anya! – könyörgött Máté. – Mi gondoskodunk róla. Esküszöm!

Ádám szinte letérdelt.

– Anyaaa… kérleeeeeek! Nézd meg, milyen cuki!

Egy pillanatra sem szóltam. A kutya rám nézett – olyan szemekkel, amitől a legkeményebb szív is megolvad. Eszembe jutott, amikor még kislányként én is kutyát szerettem volna. De az anyám magával vitte az egyetlent, ami maradt: a kutyát.

– Anya? – kérdezte halkan Máté. – Emlékszel, mit mondott mindig a papa? „Minden háznak kell egy dobbanó szív.”

Ott volt a pont. Ez a kis kutya volt most az a dobbanó szív.

Sóhajtottam.

– Mi lesz a neve?

– Asher! – mondta Ádám.

– Dehogyis! Simba! – kontrázott Máté.

– Anya, döntsd el!