Budapest
Related Articles
Anya, a föld alatt vagyok… Élek!” – A fiú hangja újra és újra visszhangzott Mária fejében
Iván Mária zihálva riadt fel az éjszaka közepén. Homloka verejtékben úszott, szíve úgy kalapált, mintha versenyt futott volna. Álmában újra hallotta Zalán hangját – élesen, tisztán, kétségbeesetten:
– Anya… a föld alatt vagyok… Élek… Segíts!
Mária remegő kézzel kapcsolta fel az éjjeli lámpát, és leült az ágy szélére. Már harmadszor álmodta ugyanazt ezen a héten. És minden alkalommal egyre valóságosabbnak tűnt. Nem volt ez egyszerű álom. Valami több. Valami, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni. Valami, amit egy anya a szívében érez meg – ott, ahol az ész már tehetetlen.
Reggel, karikás szemekkel, mély elszántsággal tért vissza a megyei hadkiegészítő parancsnokságra. Nem érdekelte többé a formaság, a semmitmondó magyarázatok, a vállvonogatás.
– Szeretném megkapni minden részletes információt a fiam eltűnéséről – jelentette ki határozottan a pultnál álló tisztnek. – Pontosan hol volt a bevetés? Melyik egységgel? Kik voltak a társai?
– Asszonyom… Ivánné… Értjük a fájdalmát, de…
– Nem, maga nem érti! – csattant fel Mária. – Ha értené, akkor nem próbálna elhallgatni semmit. A fiam él. Érzem. És szüksége van rám!
A tiszt hosszan nézett rá. Aztán nagyot sóhajtott, és bement egy hátsó irodába.
Tíz perccel később egy nevekkel ellátott papírt csúsztatott Mária elé.
– Itt van a századparancsnok neve. Varga Károly százados. Ő vezette a csapatot a Donbász régióban. Talán ő tud többet mondani.
Mária még aznap délután vonatra ült.
Az utazás hosszú és nyomasztó volt. Ahogy a vonat zötyögött előre, a megszokott magyar táj lassan háború sújtotta, rideg és sebesült vidékké változott. Mária az ablakra hajtotta a fejét, és a fák csontvázait nézte a homályos üvegen át. Nem tudta, mit fog csinálni, ha odaér. Csak azt tudta, hogy mennie kell.
A kisvárosi állomáson egy őszes, negyvenes éveiben járó férfi várta. Komor tekintet, barázdált arc – látszott rajta, hogy sokat látott.
– Iván Mária? – kérdezte.
– Varga Károly vagyok. Jöjjön, meghívtam egy kávéra. Beszélhetünk nyugodtabban.
Egy eldugott kis presszóban ültek le, ahol a háttérben katonai rádió morajlott halkan.
– A fia… Zalán egy harckocsiban szolgált, – kezdte Károly csendesen. – Egyik bevetés során leszedték őket egy szűk völgyben. A tank felborult, majd kigyulladt. Mire odaért a mentőegység, csak füstölgő roncs maradt. A tűz erős volt. Semmilyen azonosítható maradványt nem találtunk.
– De… nem találtak semmit konkrétan, ugye? Sem csontokat, sem ruhát, sem személyes tárgyat?
– Nem. Az egész tank szinte elolvadt a hőtől. Négyen voltak benne, senkiről nincs biztos adat.
– Akkor nem bizonyított, hogy meghaltak, – suttogta Mária. – Zalán él. Mondom, hogy él! Ő maga mondta. Álmomban. Már háromszor!
A százados nem nevetett ki. Nem is sajnálkozott. Csak hosszasan, gondterhelten nézett rá.
– Tudja… ott a völgy környékén vannak régi szovjet katonai alagutak. Még a hidegháború idején épültek. Többnyire összeomlottak, de elég nagyok ahhoz, hogy valaki elbújjon bennük.
– Meg akarom nézni.
– Az öngyilkosság lenne. Az egész terület még mindig tűz alatt van. Még én sem mehetek oda engedély nélkül.
– Nem kérek engedélyt. Egy anyának nincs szüksége rá.
Aznap éjjel, abban az olcsó panzióban, amelyben Julianna megszállt, ismét álmot látott. De ezúttal még valóságosabb volt, még részletesebb. Zoltán nemcsak azt ismételte, hogy él, hanem elmondta, hol van: sötét alagutak, nedves falak, penész- és fémszag. És még valami. Egy régi kőkereszt, egy bejárat közelében.
Julianna felült az ágyban, és hangosan kimondta:
– A régi temető! A nő is említette azt a keresztet…
Már pirkadt, amikor taxit hívott, és a sofőr minden tiltakozása ellenére visszatért a faluba. Figyelmen kívül hagyta a veszélyes zónáról szóló figyelmeztetéseket, és gyalog elindult az öreg temető felé, amely egy enyhe dombon húzódott meg a faluszél közelében.
A temető elhagyatott volt, vadul benőtt sírokkal és bedőlt keresztek tömegével. A közepén, ahogy az álomban is látta, egy hatalmas, kopott kőkereszt állt, szinte teljesen benőve borostyánnal és mohával. A vésetek alig voltak olvashatók.
Julianna elkezdte körbejárni a keresztet, minden követ, repedést, mozdítható tárgyat megvizsgálva. Már egy órája kutatott eredménytelenül, amikor végre meglátta: egy lapos, vastag kőlap, részben elrejtve a növényzet alatt, néhány méterre a kereszttől. A lap szélén finoman megemelkedett a föld.
Fékezhetetlenül dobogó szívvel térdre ereszkedett, és kaparni kezdte a mohát és gazt. A kőlap alól egy szűk nyílás bukkant elő. Hideg, dohos levegő áramlott ki belőle.
– Zoltán… – suttogta, mintha máris hallaná.
Kivette a táskájából a zseblámpáját, és előrehajolt, hogy belessen. Épp elindult volna lefelé, amikor lépteket hallott a háta mögül.
– Tudtam, hogy meg fogja próbálni – mondta egy ismerős hang. – Ez túl veszélyes, asszonyom.
Szabó százados állt ott, komor arccal, de egyfajta elismeréssel a hangjában.
– Maga tudott erről a bejáratról? – kérdezte Julianna, dühösen felpattanva.
– Csak pletykákat hallottam – ismerte el Szabó. – De soha senki nem tudta megmutatni, hol van pontosan. És amit mi találtunk a környéken, az instabil, omladozó járatok voltak, tele patkányokkal és…
– A fiam ott van lent – vágott a szavába Julianna. – Tudom. Ha nem akar segíteni, legalább ne tartson vissza!
A férfi sokáig nézte, majd lassan bólintott.
– Rendben. De nem megyünk egyedül. Hoztam két katonát, akik jártasak az ilyen típusú kutatásokban. És megfelelő felszerelést is.
A járatok pontosan olyanok voltak, mint ahogy Julianna álmaiban megjelentek: sötétek, nyirkosak, rozsdás fémcsövek, betonfalak, amelyekről csöpögött a víz. A föld alatti rendszer labirintusként ágazott szét, és könnyen el lehetett volna tévedni benne.
A kis csapat lassan haladt, a falakat jelölve, hogy vissza tudjanak találni. Minden lépésnél a padló alatti mélység, az omlás veszélye és a sűrű sötétség súlyos csendje nyomta a vállukat.
– Ez már nem az a hálózat, amit korábban ismertünk – suttogta Szabó, miközben egy nagyobb terembe léptek be. – Valószínűleg valami régi irányítóközpont lehetett. Nem tudtuk, hogy ez létezik.
Az egyik katona, Péter, a poros betonpadlóra világított, majd hirtelen felkiáltott:
– Itt friss nyomok vannak. Valaki járt itt az utóbbi hónapokban!
Julianna szíve hevesen kezdett dobogni.
– Ugye megmondtam? Valaki él még idebent!
Szabó azonban próbált higgadt maradni.
– Lehet, hogy csak helyiek… vagy más katonák…