Budapest
Related Articles
Gábor szinte megdermedt. Ott állt a bejárati ajtóban, útra készen, de a kislánya, Szonja, kétségbeesetten kapaszkodott belé. A hangja alig hallatszott, de a szavak úgy hasítottak a férfi szívébe, mintha tőrt döftek volna bele.
A következő reggel Gábor azzal az ürüggyel, hogy üzleti útra megy Debrecenbe, elbúcsúzott a családtól.
– Két napig nem leszek itthon, Lilla – mondta higgadtan. – Az egyik partnercég bajban van, és személyesen kell mennem.
Lilla – Gábor felesége második házasságából – felnézett a telefonjából és mosolygott.
– Természetesen, drágám. Szonjával megleszünk, mint mindig.
Gábor azonban látta, hogy Szonja arca elfehéredik, amint meghallja ezeket a szavakat. A nyolcéves kislány lehajtotta a fejét, és a reggelijéhez sem nyúlt.
– Ne legyél ilyen szomorú, Szonja – szólt Lilla cuki hangon. – Végre lesz egy kis „csajos” időnk kettesben! Milyen jó lesz, nem igaz?
A kislány bólintott, de a szemei riadtan meredtek az asztalra. Gábor szíve összeszorult. Tudta, hogy valami nincs rendben.
Miután elbúcsúzott tőlük, Gábor valóban beült az autóba – de csak a sarokig hajtott, ahol leparkolt egy árnyékos helyen. Innen figyelte a házat. Egy óra múlva Lilla elindult a kocsival, Szonja hátul ült, és az ablakon bámult ki üres tekintettel.
Gábor követte őket. Látta, ahogy a felesége elviszi a kislányt az iskolába, majd visszaül a kocsiba – de nem ment haza. Várakozott. Dél körül ismét visszament az iskolához, bement az épületbe, majd pár perc múlva kézen fogva kivezette Szonját, és elindultak vissza a ház felé.
Gábor következő lépése vakmerő volt: hátsó bejáraton keresztül bejutott az udvarba, és az ablak közelébe lopózott. A házban résnyire nyitva volt az ablak – éppen annyira, hogy hallani lehessen, mi történik bent.
– Szonja, egyél valamit, és aztán beveszed a gyógyszeredet – hallotta Lilla hangját.
– Nem vagyok éhes… és nem akarom azt a gyógyszert – jött a gyenge válasz. – Rosszul érzem magam tőle… mindig csak alszom utána.
– Ne butáskodj már – szólt Lilla türelmetlenül. – Az orvos mondta, hogy szorongsz, és ez segít.
– Nem szorongok… és apa se tud semmilyen orvosról…
Csend… aztán egy szék csikorgott, gyors lépések zaja. Gábor lopva benézett a konyhaablakon. Lilla egy pohár vizet és egy gyógyszeres dobozt tartott a kezében.
– Szonja, ne kényszeríts… te is tudod, mi történik, ha nem hallgatsz rám.
A kislány könnyezve vette el a pirulát, és éppen be akarta venni, amikor…
– Mi ez itt?! – kiáltott Gábor, és berontott az ajtón.
Lilla úgy megijedt, hogy elejtette a gyógyszeres dobozt. Szonja azonnal apjához szaladt, és a lábába kapaszkodott.
– Gábor! Mit keresel itt?! Azt hittem, Debrecenben vagy!
– Miféle gyógyszert akartál beadni neki?! – kérdezte Gábor, miközben felvette a dobozt a földről. – Mi ez?!
– Csak vitamin… és egy kis nyugtató. Tudod, milyen ideges tud lenni a gyerek…
– Milyen orvos írta ezt fel? Mikor volt Szonja orvosnál úgy, hogy én nem tudtam róla?
– A múlt héten… amikor üzleti úton voltál. Nem akartalak zavarni ilyen apróságokkal.
Gábor megvizsgálta a gyógyszert. Az arca elkomorult.
– Ez nem gyereknyugtató. Ez egy erős altató, amit csak felnőtteknek írnak fel súlyos alvászavarokra. Honnan szerezted ezt?!
Lilla szemei kikerekedtek. A hazugságok elfogytak.
– Tudni akarod az igazat? Ez a gyerek kibírhatatlan! Folyton sír, ha nem vagy itt, hisztizik, nem akar iskolába menni! Semmi nem használ. Ezek a gyógyszerek az egyetlenek, amiktől csend lesz végre!
Gábor remegő hangon válaszolt:
– Te bedrogozod a lányomat… hogy „csendes” legyen?! Hogy NEKED könnyebb legyen?!
– Te mindig úton vagy! Nekem kell megküzdenem vele! Én vagyok a mostohaanyja! Ez a minimum, amit megtehetek…
Gábor nem kiabált. Csak ennyit mondott, mély, kemény hangon:
– Szedd össze a cuccaidat. Egy órád van, és eltűnsz a házamból.
Lilla tétován állt, aztán dühösen sarkon fordult, és elviharzott a hálószoba felé. Gábor ott maradt a konyhában, karjaiban a remegő kislánnyal, aki zokogva kapaszkodott belé.
– Ne hagyj itt, apa… soha többé… kérlek… – suttogta Szonja.
Gábor letérdelt mellé, megsimogatta a haját, és az arcához húzta a homlokát.
– Itt vagyok, kicsim… nem mész sehova… és ő sem marad itt többé. Megígérem.
– Azt mondta, ha elmondom, akkor… akkor internátusba küldesz… és nem fogsz többé szeretni.
Gábor megdermedt. A szívébe markolt a felismerés, hogy a lánya ilyen súlyos félelemben élt – és ő semmit nem vett észre.
– Szonja, figyelj rám. Semmi, amit mondasz, nem változtat azon, hogy mennyire szeretlek. Soha nem küldenélek el. Senki nem mondhatja meg neked, hogy én hogyan érzek irántad.
Szonja könnyein keresztül bólintott.
– Akkor… akkor elmondhatok valamit?
– Bármit, kicsim.
A kislány lassan kezdett beszélni.
– Mindig más volt, amikor nem voltál itthon. Előtted kedves volt… megjátszotta magát. De amikor elmentél, hideg lett. Néha kiabált, néha csak nézett, mintha utálna. Az elején még megpróbáltam jó kislány lenni, tényleg próbáltam…