Budapest
Related Articles
„Anyám húsz évig adott nekem gyógyszereket… amikor rejtett kamerát szereltem fel a konyhába, amit láttam, belülről bénított meg…”
A szerény, de barátságos otthonban a reggeli napfény már átszűrődött az ablakon, és megvilágította Gábor szobáját. A húszéves fiú lassan felkelt, és a konyhába indult, ahol édesanyja, Irén már készítette a reggelit.
– Jó reggelt, kisfiam – mosolygott Irén feszülten. Egyre gyakrabban látszott rajta ez a furcsa, feszült mosoly, amit Gábor egy ideje már észrevett. – Gyere, segítek bevenni a gyógyszereidet.
Irén odalépett a szekrényhez, és kivett néhány gondosan címkézett gyógyszeres üvegcsét.
– Gábor, tudod, hogy a szíved miatt kell ezeket szedned. Ez egy ritka betegség, és a gyógyszerek nélkül veszélyes lenne – mondta határozottan, miközben a fiának átnyújtotta az üvegcséket.
– Anya, kérlek, ne ismételgesd ezt minden nap. Nem vagyok már kisgyerek – morogta Gábor kissé türelmetlenül, de azért beletörődve elvette a gyógyszereket.
A gyerekkora óta megszokott reggeli rutin szerint mindig Irén adta a tablettákat, és Gábor soha nem kérdőjelezte meg őket. Az anyja elismert gyógyszerész volt, és mindig azt mondta, hogy ezek az orvos által felírt szerek szükségesek a túléléséhez.
De mostanában Gábor egyre többet olvasott a betegségekről és gyógyszerekről, főleg mióta az egyetemen is orvosi témák iránt kezdett érdeklődni.
– Anya… tényleg muszáj mindet bevennem? Tudod, olvastam ezekről a szerekről, és soknak hosszú távon komoly mellékhatása lehet – kérdezte egy reggel bizonytalan hangon.
Irén arca elkomorult.
– Gábor, minden egyes tablettát az egészséged érdekében adok. Soha nem tennék olyat, ami árthat neked – felelte határozottan, de a hangjában mégis remegett valami. – Bízz bennem!
Gábor bólintott. Nem akarta megbántani. De belül egyre nőtt benne a gyanú. Túl sok minden volt furcsa. Irén elhárította minden kérdését a diagnózis részleteiről. Egyszer sem mutatta meg az orvosi leleteket.
– Megnézhetném valamikor a papírokat, amiket az orvos adott? – kérdezte másnap Gábor. – Csak szeretném jobban érteni a betegséget.
– Persze, majd megkeresem… – válaszolta Irén, de soha nem hozta elő őket.
Egyre több kérdés keringett Gábor fejében, és egyre kevesebb válasz érkezett. Végül elhatározta magát. Beszerzett egy apró rejtett kamerát, amit elhelyezett a konyhában, közvetlenül a gyógyszeres polc közelében.
– Csak hogy biztos legyek benne… – mondta magának, miközben beállította a készüléket.
Amikor este visszanézte az első felvételt, a szíve hevesen vert. A képernyőn édesanyja tűnt fel. Elővette a megszokott üvegcséket… de aztán – Gábor torkában dobogott a szíve – kivett egy fehér porral teli kis zacskót is. Lassan és precízen szórta bele az egyik gyógyszeres dobozba.
Gábor lefagyott. Újra és újra visszatekerte a felvételt.
– Ez nem lehet igaz… – suttogta döbbenten.
De ott volt. Tisztán, félreérthetetlenül. Az anyja titokban valami plusz anyagot kevert a gyógyszereihez.
Gábor remegő kézzel kapcsolta ki a laptopját, majd fel-alá járkált a szobában. A gyomra görcsben volt, a gondolat, hogy a saját anyja… hogy Irén… ezt teszi vele… egyszerűen felfoghatatlan volt.
„Lehet, hogy félreértem. Talán valami ártalmatlan kiegészítő…” – próbálta magát megnyugtatni, de mélyen belül tudta, hogy nem.
Másnap reggel semmit sem szólt. Figyelte Irént, ahogy a reggelit készítette, majd mosolyogva átnyújtotta a megszokott gyógyszereket.
– Itt van, szívem. Bevettem már a magnéziumot is, csak ezeket kell – mondta anyás gondoskodással.