Az anyós és a férj Dubaiba repültek a menyük pénzén, magára hagyva őt a gyerekekkel. Ám ekkor Krisztina elővette a lakás papírjait… és tárcsázta AZT a számot!

Krisztina a szakadt kanapé szélén üldögélt, és régi fényképeket nézegetett

Krisztina a szakadt, besüppedt kanapé szélén ült, kezében egy régi, megsárgult fényképalbummal. A lakásban gyógyszerszag keveredett az idő múlásának átható szagával – ez a nehéz illat valahogy beleitta magát a falakba az évtizedek során, amíg a nagymamája itt élt.

Krisztina lassan végigsimította a kopott album borítóját, aztán oldalra nézett:– Anyu, nézd csak, ki van ezen a képen? – kérdezte hatalmas szemekkel a hatéves kislánya, Lilla, miközben egy megsárgult fényképet nyújtott feléje.

Krisztina elmosolyodott, ahogy átvette a képet. Egy fiatal nő állt rajta hófehér, csipkés gallérú ruhában, mellette egy magas férfi katonai egyenruhában.– Ez a dédnagymamád, Erzsébet, és a dédpapád, András – magyarázta kedvesen. – Nézd csak, milyen szép pár voltak!

– Ők is szerelmesek voltak? – kérdezte Lilla csillogó szemekkel.– Nagyon is. Akkoriban házasodtak össze, pont mielőtt Andrást elvitték volna a frontra – simított végig Krisztina a fénykép szélén, mintha az emlékeket is megsimogatná.

Lilla összehúzott szemöldökkel nézegette a többi képet is.– De miért nem hoztuk el ezeket előbb a mi otthonunkba? – faggatózott tovább.Krisztina habozott. Hát… nem volt könnyű téma.

– Tudod, kicsim… – kezdte óvatosan –, a nagymama nem volt túl jóban apukám anyukájával, Irén nénivel. Ezért maradtak itt a képek.

És ez még finom megfogalmazás volt. Erzsébet nagymama és Irén néni szó szerint nem bírták elviselni egymást. Két kemény női akarat, akik sosem tudtak igazán megbékélni. Erzsébet mindig „felkapaszkodott nagyságosasszonynak” csúfolta Irént, míg Irén lenézően „parasztnak” titulálta az anyósát.

Krisztina nagyot sóhajtott. A szíve tele volt fájdalommal és ürességgel. Erzsébet nagyi elment… és hátrahagyta neki ezt a lakást – meg a szabadságot, hogy eldöntse, mit kezdjen vele.

Emlékezett még, mit mondott a nagymama pár héttel a halála előtt:– Krisztikém, csak ne add el rögtön a lakást! – kérlelte gyengéd hangon. – Egy lakás mindig biztos pont az ember életében. Soha nem tudhatod, mikor lesz rá szükséged…

Ekkor Lilla újra a karját rángatta:– Anya, most akkor itt fogunk lakni? – kérdezte reménykedve.Krisztina gyengéden megsimogatta a kislány fejét:– Nem, drágám. Nekünk van saját otthonunk, ott kényelmesebb nektek Petivel is.

Lilla bólintott, majd visszabújt a fényképek közé, mint egy kismadár a fészkébe.

Krisztina kinézett az ablakon. Az udvar csendes volt: egy rozoga játszótér és néhány vénségesen vén fekete nyárfa állt a ház előtt. A környék nem volt valami előkelő, de csendes volt, barátságos, jó közlekedéssel: iskola, orvosi rendelő a közelben, és a metró is csak negyedóra sétára.

Megcsörrent a telefon. A kijelzőn a férje neve, Péter villogott.– Szia, Peti! – vette fel a telefont Krisztina, próbálva vidáman szólni.– Hamarosan jössz? Anyám megcsinálta a vacsorát, mindjárt kihűl – dörmögte a férje.– Még egy félóra, addig be kell fejeznem valamit – felelte Krisztina.– Rendben – hallatszott a türelmetlenség Péter hangjában. – De siess, anyám megsértődik!

Krisztina nagyot sóhajtott, ahogy bontotta a hívást. Irén néni… meg az ő örökösen kihűlő vacsorái.

A hívás után még egyszer végignézett a lakáson: kopott tapéta, nyikorgó parketta, szocialista bútorok. És mégis… Itt valami igazibb volt, mint otthon, Irén néni állandó szemrehányásai között.

Itt senkinek nem kellett suttogva beszélnie, nehogy felébredjen Irén néni a szokásos migrénjével. Nem kellett hallgatnia a kritikát, hogy nem jól neveli a gyerekeket, nem főzi megfelelően a borscsot, és hogy nem hajtogatja elég szépen a törülközőket.

– Lilla, öltözz, indulunk! – mondta Krisztina, és közben visszapakolta a fényképeket a dobozba.

Ahogy hazafelé mentek, Krisztina fejében csak úgy zsongtak a gondolatok a lakás körül. Mennyit is érhet most ez az örökség? És egyáltalán…Mi lenne, ha nem is adnák el?

Másnap reggel Krisztina már a konyhában kavargatta a kávét, amikor Péter belépett, arcán az „ezt-meg-kell-beszélnünk” kifejezéssel.– Na, eldöntötted már, mit kezdesz azzal a vackos lakással? – kérdezte, miközben a telefonját babrálta.

Krisztina halkan felsóhajtott. A „vackos lakás” – hát így hívja a férje azt a helyet, ahol a gyerekkora nyarai zajlottak, ahol Erzsébet nagymama megtanította őt pitét sütni, és ahol esténként anekdoták mentek egymás szavába fonódva…

– Nem tudom, Peti – mondta óvatosan. – Talán megtartanánk.Péter letette a telefonját, mint aki éppen hallucinációt hallott:– MEGTARTANI? Te normális vagy? Ez egy romhalmaz! Két hónap múlva szétrohad a fal!

– Nem olyan rossz, mint amilyennek te látod – védte meg a döntéscsíráját Krisztina. – Kicsit fel kell újítani, persze, de… valahogy otthonosabb, mint itt.