Az anyósom „megajándékozott” egy hűtőszekrénnyel, majd rám akarta terhelni a teljes árat – rossz emberrel próbált meg packázni

Az anyósom „megajándékozott” egy hűtőszekrénnyel, majd rám akarta terhelni a teljes árat – rossz emberrel próbált meg packázni

Amikor az anyósom átnyújtotta a „ajándékblokkot” az új hűtőhöz, valami eltört bennem. Háromezer dollárnyi adósság nem születésnapi ajándék – hanem csapda volt. Csakhogy ezt Ilona nem tudta. Még.

Vannak, akik a kedvességet gyengeségnek nézik. Ilona, az anyósom is közéjük tartozott. Egészen múlt szombatig, amikor is megtapasztalta, kivel is van dolga valójában.

A reggel a csengő éles hangjával kezdődött. Három csöngetés, amelyek úgy visszhangoztak a szerény otthonunk falai között, mintha előre figyelmeztettek volna valamire.

Bárcsak hallgattam volna rájuk.

Kinyitottam az ajtót, és ott állt Ilona, ragyogó mosollyal az arcán – egy olyan mosollyal, amely sosem ér el a szeméig.

„Boldog születésnapot, Terike!” trillázta, miközben gyakorlatilag félrelökött, hogy bejöhessen a lakásba. „Hoztam neked valami különlegeset!”

Mögötte két szállítóember tolt be egy hatalmas dobozt. Abban a pillanatban jelent meg a férjem, Márk, a hálóból.

„Anya?” nézett körbe zavartan. „Mi ez az egész?”

„A legcsodálatosabb születésnapi meglepetés!” Ilona összecsapta a kezét, olyan lelkesedéssel, ami már túlságosan is harsány volt ahhoz, hogy őszintének tűnjön.

Az elmúlt hét év alatt, a feszültséggel teli családi vacsorák és a burkolt megjegyzések során megtanultam, hogyan olvassak Ilona arcáról. És most valami nagyon nem stimmelt.

A szállítók a dobozt a konyhába vitték, és elkezdték kicsomagolni. Ahogy a karton lehullott, egy csillogó, rozsdamentes acél hűtőszekrény került elő, annyira fényes volt, hogy a döbbent arcom visszatükröződött benne.

„Úristen,” suttogtam meglepetten.

A régi hűtőnk ott zümmögött a sarokban – az a bézs, kopott darab, amit még Márk agglegény korából örököltünk, és amit már évek óta le akartam cserélni. De anyukám egyre növekvő orvosi költségei miatt az ilyesmi luxusnak számított.

„Ilona, ez… nem is tudom, mit mondjak.” És valóban nem tudtam.

Öt év alatt a legértékesebb ajándék, amit tőle kaptam, egy újracsomagolt sál volt, meg számos burkolt kritika a háztartásommal kapcsolatban.

Ez a hirtelen jött nagylelkűség olyan volt, mintha egy cápa úszna a gyerekmedencében.

„Semmiség, drágám!” legyintett Ilona. „Egy rendes háztartáshoz rendes gépek is kellenek. Szégyelltem magam a gondolattól is, hogy a barátaim meglátják azt a vacak régi izét.” A régi hűtőre bökött megvetően.

Márk megkerülte az újat, és halkan füttyentett. „Ez tényleg csúcsmodell, anya. Ez… nagyvonalú.”

Ilona sugárzott a fia dicséretétől, majd rám nézett, és az arca önelégült mosollyá torzult.

„Nos, Terézke, nem szeretnél rendesen megköszönni?”

Lenyeltem a gyanakvásomat, és előreléptem, hogy megöleljem. Drága parfümjének erős illata szinte fojtogató volt.

„Köszönöm,” mondtam, miközben olyan karok öleltek át, amelyek még sosem nyújtottak őszinte szeretetet. „Nagyon szép.”

Ilona elhúzódott, karjánál fogva tartott. Egy pillanatra mintha valami számító csillogást láttam volna a szemében.

Aztán belenyúlt a méregdrága táskájába.

„Ja! Majdnem elfelejtettem a papírokat. Alá kéne írnod ezeket, drágám.”

Egy borítékot nyomott a kezembe. A papír súlya valahogy gyanúsan nehéznek tűnt.

„Ez meg micsoda?” kérdeztem.

„Csak a garancialap, semmi különös,” mondta túl gyorsan.

Felbontottam a borítékot, kihúztam a papírokat, és átfutottam az első oldalt. A vérem jéggé dermedt, amikor megláttam a fejlécet: „Részletfizetési Megállapodás”.

„Ilona,” szólaltam meg lassan, a hangom remegését próbálva elrejteni, „mit is tartok én pontosan a kezemben?”

Ekkor végre lehullott az álarc.

„Ez csak formaság,” legyintett Ilona. „A bolt ilyen dokumentumot kér a szállításhoz.”

De én már olvastam a részleteket. Az ujjaim zsibbadni kezdtek. Ez nem garancia volt. Ez egy hitelszerződés.