Budapest
Related Articles
Azt hitte, a menyasszonya nem várta meg a katonaságból. De amikor leszállt a vonatról… MEGNÉMULT attól, amit látott 😳😳😳 — Na, hazamész szabadságra? — kérdezte a parancsnoka. — Megyek… — bólintott Antal. — De egyszer sem mentem haza. — Miért? — Nem akarok… — Összevesztél a szüleiddel? Vagy a lány nem várt meg? — A parancsnok rögtön ráérzett, hogy inkább az utóbbi. — Köpd le azt a szeszélyes kis cafkát — morogta. Aztán lágyabban hozzátette: — De a szüleidhez azért menj haza. Nem szép így bánni velük. Antal nem tudott nemet mondani. Úgy döntött, legalább anyját megnyugtatja. Már a vonaton ült, közeledett a szülőváros. Az utolsó megálló egy csomóponti állomás volt, ahol a szerelvény fél órát állt. Antal úgy döntött, kiszellőzteti a fejét, sétál egyet a peronon, vesz valamit az árusoktól — talán egy jó forró lángost a pályaudvar előtti térről. Sorban állt az első bódénál. Zaj, emberek, kavalkád. Felváltva nézte az óráját és a vonatot — még belefért az időbe. És akkor… hirtelen… megpillantott VALAMIT a távolból, amitől földbe gyökerezett a lába 😳😳😳 👉 A folytatás az első hozzászólásban a kép alatt! Görgess le, és KÉSZÜLJ FEL A SOKKRA!
Minden nap írt neki levelet. Aztán a vonatról leszállva megdöbbent attól, amit látott.”
– Laci! Fiam, készen vagy már? – kiáltott ki az anyja a konyhából.
– Igen, anya, csak még egyszer utoljára átnézem a bőröndöm! – válaszolta Laci, miközben letörölte a port az ezüst színű övcsatjáról. Mindent pontosan, katonás rendben pakolt be: a katonai igazolvány, egy kis fénykép a szüleiről, és persze… az a csomag levél, amit Ágitól kapott.
A fiatal srác alig múlt húsz. Vállát már megérintette a férfivá válás súlya, de a tekintetében még ott bujkált a fiúi remény. Ágival két éve jártak. A lány ígérte, hogy várni fogja őt a leszereléséig.
– Majd mindennap írok – mondta Ági a búcsú napján, mikor a pályaudvaron álltak, és Laci szinte remegve nézte a vonatot, ami elválasztja őket.
– Én is írok majd – válaszolta Laci, és a tenyerébe szorította a lány kezét, mintha soha nem akarná elengedni.
A vonat elindult. Ági integetett, Laci pedig csak állt az ablaknál, és próbálta megjegyezni minden mozdulatát. A szeme, a hajtincse, ahogy a szél belekapott. Az ajka, ahogy suttogva mondta: „Szeretlek.”
A katonaságnál a napok hosszúak voltak, de Laci minden este írt. Elmesélte, milyen az őrség, mit főztek az ebédlőben, és hogyan csúfolják egymást a fiúkkal a barakkban. De a sorok mögött mindig ugyanaz állt: „Hiányzol.”
Ági válaszolt. Legalábbis az elején.
Hetente jött tőle levél. Hosszú, illatos borítékban, szívvel díszítve. Aztán kéthetente. Aztán… egyszer csak eltűntek a levelek.
– Talán beteg – vigasztalta magát Laci.
– Vagy elutazott a nagyszüleihez. Nincs posta a hegyekben… – de ezek már inkább csak mentségek voltak. A többiek a századból legyintettek:
– Felejtsd el, öreg! Egy év hosszú idő… főleg egy lánynak.
– Ági nem ilyen! – vágta rá Laci dühösen. – Megígérte.
Aztán eljött a nap. A leszerelés. A végállomás. Laci összepakolta a cuccait, a kabát belső zsebébe tette az utolsó levelet, amit Ágitól kapott.
– Hónapokkal ezelőtt jött – gondolta keserűen, de még mindig őrizte.
Az állomáson zsúfolt volt minden. Szülők, testvérek, lányok virággal és könnyekkel. Laci szeme egyetlen arcot keresett a tömegben.
Nem volt ott.
A tömeg lassan oszlott, a vonat füttye elhalt. Laci egyedül maradt a peronon. A hideg szél belekapott a kabátjába.
– Talán késik… – mormolta maga elé.
És akkor megpillantotta. A szemközti peronon. Egy nő állt ott… karján egy kisbabával. A gyerek aludt. A nő Laci felé nézett.
Ági volt az.
Laci lépni sem tudott.
A szíve megállt egy pillanatra.
A lány szeme sötét volt, ajkán valami megmagyarázhatatlan fájdalom ült. Nem mosolygott. Csak nézte őt… majd lehajtotta a fejét, és megfordult. Lassan elindult kifelé az állomásról.
Laci nem mozdult. A világ megszűnt körülötte. A zaj elhalt, az emberek elsuhantak. Csak egy gondolat zúgott a fejében:
„Ez… lehetetlen.”
Laci hirtelen megrázta magát, mintha ébredne. Elindult Ági után. A lába remegett, de minden erejét összeszedve kiáltott utána:
– Ági! Várj!
A lány megállt, de nem fordult vissza. A gyermek a karjában mocorgott, majd újra álomba szenderült. Laci pár lépésre tőle megállt, mintha attól félne, hogy egy szava is porrá zúzza a világot.
– Te… itt vagy – mondta végül halkan.
Ági lassan megfordult, a tekintetük találkozott. Volt benne minden: meglepetés, fájdalom, szégyen és… valami mélyen eltemetett szeretet.
– Visszajöttél – suttogta a lány.
– Vissza. Igen. Azt hittem, majd együtt jövünk haza – válaszolta Laci rekedten.
Ági nem szólt. Csak lenézett a kisbabára. A kicsi mozdult, mintha megérezte volna az apja jelenlétét. Laci szemében megcsillant valami.