Budapest
Related Articles
Erzsébet mindent feláldozott a gyermekeiért, miután férjét elveszítette. Egyedül nevelte fel őket, lemondott saját álmairól és szükségleteiről, hogy a legjobbat adhassa nekik. De amikor a gyermekei egy temetőbe vitték, nem pedig egy otthonba, egy sötét családi titok derült ki, amely örökre megtörte a köztük lévő bizalmat, és olyan árulást tárt fel, amit Erzsébet sosem látott előre.
Erzsébet csendben ült a kis nappalijában, ahol a délutáni fény halvány árnyékokat vetett az elnyűtt függönyökre. Tekintete a falat díszítő családi fotókra szegeződött — születésnapok, ballagások, ünnepek emlékei, mindegyik egy-egy darabkát idézett abból az életből, amit felépített.
Szíve nehéz volt, ahogy gyermekeire gondolt: Ilonára és Andrásra. Felnőttek már, saját családjaik voltak, de úgy tűnt, mintha megfeledkeztek volna arról, mennyit tett értük az évek során.
Miután férje meghalt, Erzsébet magára maradt a gyereknevelés minden terhével. Két állást is vállalt, hogy mindent biztosítani tudjon számukra. Sokszor maga éhezett, hogy nekik legyen mit enniük. Sosem panaszkodott. Erős volt. De most, 78 évesen, mintha az ereje mit sem jelentett volna többé.
A másik szobából András hangját hallotta. Mély és nyugodt volt, mintha valami hétköznapi dologról beszélgetne.
– Megnéztem az otthonokat – mondta András nyugodtan. – Az államiak tele vannak. A magán otthonok pedig… hát, elég drágák.
Erzsébet lélegzete elakadt. Otthonok? Közelebb hajolt, hogy jobban hallja a beszélgetést. Ezután Ilona éles hangja szólalt meg.
– Magán otthon? – gúnyolódott Ilona. – Tudod te, mennyibe kerül az? Nekem hitelt kell fizetnem. Te fogod állni a költségeket?
Erzsébet kezei megdermedtek a szék karfáján. Róla beszéltek. Már nem volt az édesanyjuk. Csak egy teher, egy probléma, amit meg kellett oldani. Nem vonták be a beszélgetésbe. Nem kérdezték meg az érzéseit. Csak akadály volt az életükben.
– De mit tegyünk? – folytatta Ilona. – Nem tudom eltartani. Nekem is van családom, és neked is.
Erzsébet mellkasa szorított, szíve tele volt fájdalommal. Még egyszer sem kérdezték meg, mit szeretne. Könnyek gyűltek a szemébe, de visszanyelte őket. „Mindig erős voltam,” emlékeztette magát. „Most is erős leszek.”
A beszélgetés véget ért, András és Ilona szó nélkül elhagyták a házat. Erzsébet nem kérdezte meg, hová mennek. Nem is akarta tudni.
Aznap este Erzsébet a mennyezetet bámulta az ágyában fekve. Az álom elkerülte. Gondolatai folyamatosan visszatértek a gyerekei szavaira. „Teher. Túl drága.” Mindent odaadott nekik, és most semmi volt.
Másnap reggel léptek zaja hallatszott a szobája előtt. András lépett be, tekintete elkerülte az anyjáét. Arca feszült volt, mintha valami kellemetlent próbálna visszatartani.
– Anya – szólította halkan. – Ideje összepakolni.
– Összepakolni? – kérdezte Erzsébet, hangja remegve. – Az otthonba?
András lesütötte a szemét.– Igen – motyogta. – Ideje indulni.
Erzsébet bólintott, kezei remegtek, ahogy a régi bőröndjéhez nyúlt. Lassan pakolt, összehajtva néhány ruhát, és régi fotókat helyezett az anyag közé. Az emlékei, az élete.
Ilona kocsival érkezett, amikor Erzsébet kilépett a házból a bőröndjével. Senki sem beszélt, miközben beült a hátsó ülésre. Az út hosszú volt és csendes. Erzsébet az ablakon nézett ki, figyelve, ahogy a világ elmosódik. Nem sírt. Már nem maradtak könnyei.
Amikor a kocsi végül megállt, Erzsébet pislogva ébredt fel a rövid szundításból. Kinézett az ablakon, és szíve kalapálni kezdett.
Nem egy otthon előtt álltak. Egy temetőnél voltak.
A temető titka
Erzsébet lábai megrogytak, amikor kilépett a kocsiból. Az éles hideg levegő belé mart, de ez semmi sem volt ahhoz képest, amit belül érzett. Szemei rémülten pásztázták a temetőt, nem értette, mi történik.
– Család, én még ÉLEK! – kiáltotta, szinte hisztérikusan.