Budapest
Related Articles
Betöltöttem az 58-at… és most nincs hová hazamennem”
Egész életemben keményen dolgoztam, hogy legyen egy lakásom, amit a gyerekeimre hagyhatok. A férjem akkor hagyott el, amikor Misi és Anikó még kicsik voltak, és mindent egyedül kellett megoldanom. Nem volt könnyű, de sikerült felnevelnem őket, taníttattam őket, és biztosítanom számukra egy otthont.
Amikor Misi, a fiam betöltötte a 25-öt, és bejelentette, hogy feleségül veszi Ildikót, mérhetetlenül örültem. Itt volt az ideje, hogy a családunk bővüljön, és új tagokat is befogadjunk. Ildikót már az elején megkedveltem – komoly, művelt lánynak tűnt, aki jó családból jött. Elhittem, hogy boldogok lesznek együtt.
Nem sokkal az esküvő után Misi egy olyan javaslattal állt elő, ami akkor teljesen logikusnak tűnt: írassam a lakást az ő nevére, hogy kedvezőbb jelzáloghitelt tudjanak felvenni.– „Anya, ez csak egy formalitás” – magyarázta. – „Ugyanúgy itt fogsz lakni, csak így könnyebb lesz nekünk egy nagyobb lakást venni a leendő családunk számára.”Anikó, a lányom, aki már másik városban élt a párjával, szintén egyetértett:– „Ez így a legjobb, anya. Úgyis egyszer az övék lesz a lakás.”
Elfogadtam. Hiszen a gyerekeimről volt szó. Melyik anya ne akarna segíteni a gyerekein?
Az első hónapokban minden a legnagyobb rendben ment. Misi és Ildikó gyakran látogattak meg, apró ajándékokat hoztak, segítettek a nehezebb munkákban. Aztán Ildikó terhes lett, és minden megváltozott. Közölték, hogy egy ideig hozzám költöznek, amíg be nem fejezik a saját lakásuk felújítását.– „Csak néhány hónap, anya” – nyugtatott meg Misi.
A „néhány hónapból” egy év lett. Aztán kettő. A kisunokám, Sára, a szemem láttára cseperedett, és örültem, hogy részt vehettem az életében, még ha közben egyre szűkösebbé vált is a lakás. Idővel azonban elkezdtem érezni, hogy fokozatosan kiszorulok a saját otthonomból. Már nem én voltam a ház asszonya, inkább a dadus, a szakácsnő, a takarítónő.
– „Erzsi, meg tudnád csinálni ma a mosást? Fontos megbeszélésünk lesz” – mondta Ildikó egyik reggel, miközben a konyhapultnál állt.Nem „anya”, nem „anyós”, ahogy az elején szólított, csak Erzsi.– „Anya, vigyáznál Sárára a hétvégén? Elutaznánk a hegyekbe egy baráti társasággal” – tette hozzá Misi anélkül, hogy megkérdezte volna, nekem van-e tervem.
Lassan elvesztettem a hálószobámat is. Átköltöztem Anikó régi, apró szobájába, amit addig tárolónak használtunk. A személyes dolgaimat becsomagolták, elrakták, néhányat kidobtak, hogy helyet csináljanak Sára játékainak és Ildikó ruháinak. A konyha, amit mindig is a saját birodalmamnak tekintettem, már nem volt az enyém. Modern gépek kerültek be, amiket alig tudtam használni, és Irina egészséges étrendjének listája uralta az étkezéseinket.
A helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor múlt hónapban bejelentették: jön a második baba.– „Anya, úgy döntöttünk, hogy ideje lenne, ha egy ideig Anikóhoz költöznél” – mondta Misi. – „Nagyobb helyre van szükségünk, és a te korodban amúgy is könnyebb lenne a húgoddal, mint két kisgyerekkel.”
Olyan volt az a pillanat, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Az a lakás, amiért egy egész életet dolgoztam végig, amiért lemondtam nyaralásokról, új ruhákról, az én otthonom… többé már nem volt az enyém. És a legrosszabb az egészben: ők, a saját gyerekeim, ezt teljesen természetesnek tartották. Egy praktikus döntés. Nekik.
Szinte sokkos állapotban vettem elő a mobilomat, és remegő kézzel felhívtam Anikót. A hangom elcsuklott.– „Anikó… kislányom, azt mondták, költözzem hozzád… pár hétre… csak amíg az új baba megszületik…”Néhány másodperc csend volt a vonal másik végén, majd jött a válasz, amitől teljesen összeomlottam.– „Anya, most ez nem fog menni. Carlos és én alig férünk el a kis garzonban. Én is babát várok, már négy hónapos vagyok. Talán egy barátnőd be tudna fogadni ideiglenesen, amíg találsz valamit.”
Azt hittem, rosszul hallok.– „Te is… babát vársz?” – suttogtam.– „Igen, anya. Tudom, hogy ez most nem jön jól, de nekünk is nehéz most.”– „De hová menjek, Anikó? Hová?”– „Nem tudom… tényleg sajnálom.”
És így jutottam el oda, hogy 58 évesen, egy régi, jó barátnőm, Mária küszöbén álltam, két táskával a kezemben, tele évtizedek emlékeivel és csalódással. Mária szerencsére nem habozott.– „Erzsi, gyere be. Itt mindig lesz helyed, legalább egy időre. Ne maradj egyedül ebben a helyzetben.”– „Csak pár hét… ígérem, nem sokáig…” – próbáltam mosolyogni, de a szám remegett.
Volt saját lakásom. De mégsem. Volt két gyerekem. De mintha már nem lennének az enyémek. Volt családom. És mégis… soha nem éreztem magam ilyen iszonyúan egyedül.