Csak egy gondozó voltam egy idős hölgy mellett, amíg meg nem osztotta velem a tervét az új végrendeletéről

Spread the love

Csak egy gondozó voltam egy idős hölgy mellett, amíg meg nem osztotta velem a tervét az új végrendeletéről – Egy történet a mindennapokból

Azt hittem, hogy csak egy ápoló vagyok a zárkózott, éles nyelvű özvegy, Váradi Erzsébet mellett, amíg ki nem derült, hogy ki akar hagyni a végrendeletéből mindenkit – beleértve a saját unokáit is –, és mindent rám hagy. Ez egy lavinát indított el, amelyben régi családi titkok kerültek felszínre.

Fiatal voltam, munkanélküli és tele kétségekkel. Bár a kezemben volt az ápolói diploma, állásajánlatokat nem kaptam. Az egyetemi tanulmányaim a nagyvárosban mintha semmit sem értek volna. Hónapok teltek el sikertelen állásinterjúkkal, és egyre jobban eluralkodott rajtam a kétségbeesés.

Egy nap azonban egy apróhirdetés keltette fel a figyelmemet:

„Idős hölgy mellé bentlakásos gondozót keresünk. Mozgásképtelen, teljes körű ellátás szükséges.”

Ez egy mentőövnek tűnt, ezért azonnal jelentkeztem.

Amikor megérkeztem a kissé megkopott, ám még mindig lenyűgöző régi kúriához, egy fiatal férfi nyitotta ki az ajtót. Talán huszonéves lehetett.

– Maga jött a gondozói állásra? – kérdezte udvarias mosollyal. – Én vagyok Márton.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy fiatal nő jelent meg mellette.

 

 

– Én pedig Dóra vagyok – mondta közönyösen. – Nagymama már várja.

Kedvesek voltak, de úgy tűnt, inkább kötelességtudatból fogadnak barátságosan, mint valódi érdeklődésből.

 

 

– Nagymama fent van – intett Márton a lépcső felé. – Most már az ő dolga eldönteni, hogy megfelel-e.

Eltűntek a folyosón, és nekem az volt az érzésem, hogy inkább lakótársak, mint gondoskodó unokák.

 

 

Váradi Erzsébet meglepően derűs mosollyal fogadott. Az ágyban feküdt, de minden mozdulata, minden szava arról árulkodott, hogy még mindig ő a ház irányítója. A haja tökéletesen be volt fésülve, a körmei ápoltak voltak, és a nevetése meglepően erőteljes.

 

 

– Ah, te lennél az új ápolóm? – kérdezte határozott, de meleg hangon. – Gyere csak be, kedvesem, ülj le!

Tétováztam. Nem ilyennek képzeltem egy beteg, gondozásra szoruló idős hölgyet.

 

 

– Ne ácsorogj ott! – mondta huncut mosollyal, és megpaskolta az ágy szélét. – Ülj le! Vegyél egy fánkot. Az ember ne kezdje üres gyomorral a világ meghódítását.

– Köszönöm – válaszoltam, és bizonytalanul vettem el egyet az éjjeliszekrényen lévő tányérról.

A tekintete csillogott, mintha máris olvasna bennem.

– Szóval, miért akarod ezt az állást? – kérdezte, miközben hátradőlt az ágyában.

– Mert szükségem van rá. És úgy gondolom, segíteni tudnék magának – feleltem, próbálva nem túl sokat elárulni magamról.

Bólintott. – Őszinte vagy. Ez manapság ritka. Nos, üdv a házamban!

Így kezdődött az életem Erzsébet asszony mellett.

Az első napok eseménytelenül teltek. Követtem a napirendjét, meghallgattam a történeteit, és azt gondoltam, hogy talán nem is lesz ez olyan bonyolult. De aztán furcsaságok történtek.

Egy reggel egy könyv a polcról hirtelen az éjjeli szekrényére került.

– Ezt olvasta tegnap este? – kérdeztem, felemelve a kötetet.

– Nem szoktam alvajárni, drágám – felelte, és a szája sarkában gyanús mosoly bujkált.

Aztán ott volt a függöny. Reggel kihúztam, de amikor délután visszatértem, be volt húzva. És a virágok… mindig frissek voltak, pedig én nem locsoltam őket.

– Az unokái esténként elköszönnek magától? – kérdeztem egy reggel, mintha csak mellékesen érdeklődnék.

– Oh, nem – nevetett. – Márton és Dóra itt élnek a szüleik halála óta, de alig törődnek velem.

– De… valaki mégis megmozdítja a dolgokat – erősködtem.

– Majd eljönnek, ha a végrendeletet felolvassák – felelte, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet.

Szavai úgy ültek a levegőben, mint egy puzzle darab, ami sehogy sem illik a képbe. Valami nagyon nem stimmelt, és egyre biztosabb voltam benne, hogy Erzsébet asszony rejteget valamit… mindenki elől.

Úgy döntöttem, hogy változtatok a ház szokásain. Nem akartam, hogy Erzsébet egyedül étkezzen a szobájában, ezért megterítettem a nappaliban.

– A közös étkezésnek megvan a maga varázsa – mondtam, igazítva az evőeszközöket. – Nem gondolja, hogy így sokkal… élőbbé válik a ház?

Hirdetés

Erzsébet felvonta a szemöldökét, de egy apró mosoly játszott az ajkán.

– Te aztán tele vagy ötletekkel, kedvesem!

– És ezt imádni fogja! – mondtam vidáman, és közelebb toltam a kerekesszékét az asztalhoz.

Márton és Dóra nem voltak elragadtatva. Amikor beléptek, meglepett arckifejezésük mindent elárult.

– Mi folyik itt? – kérdezte Dóra, ahogy meglátta a szépen megterített asztalt.

– Vacsora – feleltem vidáman. – Ugye milyen jó együtt enni?

Márton habozott. – De nagymama mindig a szobájában szokott enni.

– Nos, ezentúl nem így lesz – jelentettem ki határozottan. – Megérdemli a társaságot, nem gondoljátok?

Feszengve, de leültek.

Ezután heti két alkalommal felolvasós estéket tartottunk. Erzsébet élvezte, de Márton és Dóra egyre gyakrabban találtak kifogásokat, hogy kimaradjanak. Végül már csak ketten maradtunk.

A fordulat egy vacsora alkalmával következett be.

– Örülök, hogy ma csatlakoztatok – kezdte Erzsébet, kedves, de határozott hangon.