Budapest
Related Articles
Csak egy húsvéti meglepetésnek indult… de amit a nővérem tett a szüleinkkel, attól beleremegtem! 🎀 Zsuzsa kidobta őket a saját házukból – és a garázsba száműzte őket!” Egész évben beszéltem anyuval – szinte naponta. Mindig ugyanazt mondta: „Jól vagyunk, drágám.” Ezért úgy döntöttem, hogy húsvétra meglepem őket. Nem szóltam előre. Csak virágokat és csokitojásokat pakoltam a csomagtartóba. De amit a szülői házban találtam, attól szószerint földbe gyökerezett a lábam… A ház idegen volt. Hideg. Sivár. Nincs húsvéti dekoráció. Nincs fahéjillat. Nincs család. Csak Zsuzsa hangja. Aztán a ház mögé mentem – és ott voltak a szüleim. A garázsban. Összecsukható ágy, kempingfőző, anyu télikabátban, apu úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Zsuzsa a barátjával egyszerűen átvette a házat. A szüleinknek meg azt mondta: „Legyetek őszinték, a háznak friss energiára van szüksége. Ti addig maradhattok a garázsban. Csak egy kis időre.” És ők elhitték. A szeretet miatt. A bűntudat miatt. De én nem hagytam ennyiben. „Pakoljatok össze. Egy óra múlva jövök értetek” – ennyit mondtam. És nem, nem a rendőröket hívtam. Sokkal jobbat eszeltem ki. Olyat, amitől Zsuzsa megtanulta, hogy a vendégek nem parancsolnak a házban.
Azt hittem, örömet szerzek a szüleimnek húsvétra egy csokor virággal meg egy tábla csokival. De amit találtam, az szó szerint megrázta az életemet. A nővérem – Zsuzsa – elvette tőlük a házat. És őket… a garázsba száműzte. Mintha csak vendégek lettek volna a saját életükben.
Hosszú ideje nem élünk közel egymáshoz, nagyjából ötórányira lakom. Anyuval viszont majdnem minden nap beszélek. Csak amolyan rutinos „hogy vagytok?” hívások.
– Jól vagyunk, drágám. Megvagyunk – mondta mindig kedvesen.
És én elhittem neki.
Mi egy összetartó család voltunk. Nem voltunk gazdagok, de boldogok igen. Apu maga építette fel a házunkat. Anyu mindig tisztán tartotta, barátságossá varázsolta. Az egész olyan volt, mint egy szentély: meleg színek, fahatású padló, a levegőben mindig fahéjillat. Otthon.
Zsuzsa? Nos, ő nem volt épp az a „meghittséget árasztó” típus.
Két évvel idősebb nálam, mindig hangos, drámai, mindig problémákba keveredik. A külvilág felé viszont maga volt a báj. Egyik pillanatban rád mosolyog, a másikban kicsavarja alólad a széket. Csillogó szempár, simlis szív.
Idén elhatároztam, hogy meglepem a szüleimet húsvétkor. Nem szóltam előre. Vettem egy csokor tulipánt, pár csokinyuszit, és útnak indultam.
Az úton végig elképzeltem, milyen lesz, amikor meglátnak. Anyu arca felragyog. Talán szól valami zene a háttérben. Apu a teraszon grillezik. A bejáratnál nyuszik és tojások.
De amikor beléptem az udvarra… semmi.
Megálltam, össze voltam zavarodva. Talán elmentek valahová? De hát húsvétkor sosem szoktak. Kopogtam. Semmi.
Még megvolt a régi kulcsom. Kinyitottam az ajtót, és… ledermedtem.
Az egész lakás… megváltozott. A bútorok hidegek, modernek voltak. A sárga falak helyett szürkére festettek mindent. A régi, kényelmes kanapét egy steril fehér bőrkanapé váltotta fel, ami inkább egy fogorvosi rendelőbe illett volna.
A családi fotók eltűntek. A helyükön fekete-fehér absztrakt nyomatok. Anyu antik faliórája sehol. Helyette egy hatalmas, fémes izé lógott ott, ami úgy nézett ki, mint összeakasztott vállfák vihar után.
Ott álltam, összeszorult szívvel, és azon gondolkodtam, vajon rossz házba jöttem-e.
Aztán meghallottam… Zsuzsa hangját.
– Te, nem is mondtad, hogy jön a húgod – mondta gyanakvóan.
Majd egy férfihang nevetett: – Mi van, a kis aranytojást tojó liba? Holnap úgyis megy vissza.
Kirohantam, mintha lángra kapott volna minden. A garázshoz siettem. Nem tudtam, mit remélek ott találni, de az oldalsó ablakon kiszűrődött a fény.
Óvatosan benyitottam.
Ott voltak.
Apu egy széken ült, egy rozsdás zsanért próbált megjavítani. Anyu egy összecsukható széken ült, a télikabátját viselte. A sarokban egy kempingágy. Egy kempingfőző. Egy asztal, két szék. Ennyi.
Meg se tudtam szólalni. Csak álltam ott. Anyu felém fordult.
– Ó – szólalt meg halkan. – Drágám…
– Anyu? Ez… mi ez? – kérdeztem elhaló hangon.
Lehajtotta a fejét.
– Átmeneti megoldás – suttogta.
Apu rám sem nézett.
– Anyádnak fázik a keze – mondta halkan. – Mondtam neki, hogy vegyen fel kesztyűt.
– Mit kerestek itt? Mi történt? – kérdeztem remegő hangon.
Összenéztek. Végül anyu válaszolt.
– Semmi különös. Zsuzsa meg Bálint épp felújítják a házat. Kellett nekik a hely.
– A házban? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Csak egy kis időre – suttogta újra anyu.
Nem sírtam. Nem ordítottam.
Csak néztem rá, és nagyon halkan annyit mondtam:
– Csomagolj. Egy óra múlva visszajövök.
Pislogott.
– Tessék?
– Jól hallottad.
Apu letette a csavarhúzót.
– Hová megyünk?
– Ti ebben a garázsban egy éjszakát sem töltötök többet.
Beültem a kocsimba, még mindig remegve. A kezem úgy szorította a kormányt, mintha az életem múlna rajta.
Tíz perccel később már a város legjobb szállodája előtt parkoltam. Kandalló a hallban, élő növények, tiszta luxus.
– Egy szoba, két ággyal, egy hétre – mondtam a recepciós lánynak.
Visszatérve a garázshoz, már ott volt nálam a kártyakulcs.
– Most megyünk – mondtam.
– Drágám, nem akarunk botrányt – próbálkozott anyu.
– Majd én csinálok – feleltem. – Induljunk.
És nem is vitatkoztak tovább.