Budapest
Related Articles
Anyu, ott egy kutya a szemét alatt!” – Egy magyar kisfiú története, aki nem tudott közömbös maradni
A fiú csendben nyitotta ki az ajtót, és halkan belépett a lakásba. Nem hallatszott a szokásos vidám „Anya, itthon vagyok!” kiáltás. Veronika, a középkorú, fáradt, de mindig éber nő azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. A fia nem vette le a cipőjét, nem hallotta a kabát zizegését sem, ahogy szokta, és nem köhécselt, mint mindig, ha a hidegből jött be.
– Marci, te vagy az? Vettem heringet vacsorára, a krumpli már majdnem kész – szólt ki a konyhából.
– Marcell?
Veronika letörölte a kezét a konyharuhába, és kilépett a folyosóra. Egy pillantás elég volt. A fiú ott állt, mintha kővé dermedt volna. Arcán riadt, zavarodott tekintet ült, mintha egy másik világból jött volna vissza. Az anya odalépett hozzá, finoman megragadta a kabátja gallérját, és aggódva nézett a szemébe.
– Megvertek? Vagy te bántottál valakit? Mondd el, kisfiam!
– N-nem… Anya… Ott…
A fiú remegett, könnyeit nyelte.
– Marcell, ne titkolj el semmit! Mi történt?
– Egy… egy kutya van a szemétben – rebegte. – A szomszéd utcában, ahová iskolából jövök. Egy pince van, és annak a bejáratánál fekszik. Tele van szeméttel, de alatta… ott van egy kutya. Sérült. Próbáltam segíteni, de csak morgott. Nem tud felkelni. Anya, hideg van, meg fog fagyni!
Veronika fellélegzett – legalább nem Marcellal történt valami baj. De az aggodalom nem szűnt meg, csak átvándorolt a fiúról a történet főszereplőjére – a szerencsétlen kutyára.
– Ez nálunk történt? A mi házunk alatt?
– Nem, a Garay utcánál, ott vágunk le mindig, ha hazajövünk. Gyere velem, anya! Most kell segíteni!
– Próbáltál szólni valakinek?
– Igen… De senki nem állt meg. Egy bácsi csak annyit mondott: „Hagyjad, majd kimászik magától.” De nem tud felkelni, anya!
Veronika sóhajtott, majd szelíden szólt:
– Figyelj, késő van, már sötétedik. Lehet, hogy csak pihen. Holnap reggel megnézzük, és ha még mindig ott van, hívunk valakit.
– Nem, nem pihen! Nem tud mozogni, a szemei… anya, olyan volt, mintha sírna.
– Marcell, most vetkőzz le, fázol, remegsz. Holnap megnézzük. Ha ott van még, felhívjuk az állatmenhelyet.
Marci tétován elkezdte kigombolni a kabátját, de szeme még mindig az ajtó felé sandított.
– Anya, mi van, ha megfagy éjszaka?
– Kóbor kutya, édesem. Hozzászokott az utcához. Szőre is van, majd kibírja. Holnap megnézzük.
A fiú belépett a fürdőbe, és a forró víz alá tartotta átfagyott tenyerét. De nem tudta kiverni a fejéből azt a képet. A kutya rémült, fájdalmas tekintetét. A pince sötétjét. A vörös foltokat a szőrén. Nem volt fajtatiszta, egy egyszerű korcs volt – de Marcell szívében már helyet kért magának.
Aznap délután Marci elment szánkózni barátjával, Petivel. A hó fehér szőnyegként borította a környéket, és bár nem volt igazi nagy tél, a hideg még mindig csípett. Amikor hazafelé indultak, Marci javasolta, hogy menjenek át a rövidebb úton, a pincénél. És ott… újra meglátta.
Szemek csillantak a sötétben.
– Talán macska – mondta Peti, de amikor közelebb mentek, a fiúk meglátták… a kutyát.
– Tartsd a lábam, megpróbálom elérni! – mondta Marci.
A földre feküdt, benyúlt a nyíláson, de a kutya halkan morgott.
– Gyere, menjünk haza – mondta Peti. – Nem akarsz te is megfázni, mi?
– Kutyus, gyere csak ide! Segíteni akarok! – Marci próbálta magához csalogatni az állatot, de az csak nyöszörgött és morogva elfordította a fejét.
A fiú elővette a telefonját, és bevilágított a zseblámpával. A fény megvilágította a kutya sebeit – harapásnyomok, egy mély vágás a hátsó lábán. Az állat mozdulatlanul feküdt, mintha már nem lenne ereje sem ellenállni, sem menekülni.
Marci fél órán át állt ott, könyörgött a járókelőknek, hogy segítsenek. De senki sem állt meg. Egy idősebb férfi csak annyit mondott:
– Ne piszkáld! Megoldja magának.
Végül Peti is elköszönt, éhes volt. Marci egyedül maradt. De nem tudta otthagyni.
Másnap hajnalban a fiú már úton volt. Anya már elment dolgozni, ő pedig egyenesen a pincéhez rohant.
A kutya… még mindig ott volt.
Mozdulatlanul feküdt. Marci reszketve elővette a telefonját, és anyját hívta.
– Anya, még mindig ott van! Nem hagyhatjuk így! Nem hagyhatom!
Veronika telefonálni kezdett – állatvédők, menhely, önkormányzat. Senki nem akart jönni. Végül felhívta a barátnőjét, Natáliát.
– Natasa, segíts, teljesen kétségbe vagyok esve. Marci nem nyugszik, és tényleg van ott egy kutya…
Natalia keresgélni kezdett, és végül megtalálta a „Menedék Alapítvány” elérhetőségét. Az önkéntesek ígérték, hogy hamarosan ott lesznek.
Marci már az iskola utolsó órájáról is elkéredzkedett. A pincelejáratnál várt.
– Itt van! Itt van! – kiáltotta, mikor meglátta az érkezőket.
Egy fiatal lány lemászott a nyíláson, pokróccal a kezében, mások a lábánál fogva tartották. A kutya csak nyüszített. Már nem morgott – feladta.