Budapest
Related Articles
Az új kislányt a tanító néni az utolsó padba ültette. Senki sem akart mellé ülni. Gúnyolták, bántották, mindenért. Az volt minden bűne, hogy cigány volt. Neki nem voltak szép ruhái, új tolltartója, illatos radírja, menő táskája. Nem tudhattam min megy keresztül minden nap.
De egyik este az anyukám sírva talált rám az ágyamban és megkérdezte mi a baj. És én nem tudtam elmondani, nem akartam elmondani, hogy a szívem, a gyermeki szívem fájt a kislányért. Pedig nem volt kedves. Nem mosolygott. Soha. Nem tudtam mit gondol rólunk. Mint egy sarokba szorított kis állat, úgy kínlódta át a napjait velünk, gonosz gyerekekkel. És én azt éreztem én is egy gonosz gyerek vagyok, mint a többiek. És én nem akartam az lenni. Egy gonosz kirekesztő.
A kislánynak foltos volt a ruhája, megvarrták sok helyen. De tiszta volt és olyan…nyomorult. Én annak láttam. Már ismertem a szót. És fájt. Minden betűje. Egy nap odaültem mellé és adtam neki egy csokit. Annyira megijedt, nem akarta elfogadni. Mikor kérdeztem, hogy miért azt suttogta: mert téged is bántani fognak. Letettem elé a csokit és ő nem vette el. Mondtam neki, hogy tegye a tornazsákjába, de azt sem merte, azt mondta majd azt fogják mondani, hogy ellopta. Hangosan mondtam, hogy mindenki hallja: az anyukám küldte neked. Rettegve nézett körül, lassan bontotta ki a papírból, és úgy ette, mintha bűnt követne el. Attól a naptól minden nap vittem neki valamit. Egy ceruzát, egy almát, vagy egy kis rajzot. Beszéltem vele.