Egy férfi összetört telefont talál az út szélén – amikor behelyezi a SIM-kártyát a saját készülékébe és felhívja a „Lánya” nevet, megdermed a szíve

Egy férfi összetört telefont talál az út szélén – amikor behelyezi a SIM-kártyát a saját készülékébe és felhívja a „Lánya” nevet, megdermed a szíve

Azt mondják, a kíváncsiság veszélyes dolog, de az én esetemben ez segített egy kétségbeesett családnak megtalálni azt a segítséget, amire már régóta szükségük volt. Aznap, amikor rábukkantam arra az összetört telefonra, még nem is sejtettem, hogy ez az esemény egy olyan boldog élethez vezet majd, amire sosem számítottam.

Aznap reggel hűvös, friss levegő csapott az arcomba, ahogy kiléptem a házból. Az ősz már érezhetően beköszöntött. Édesanyám, Erzsébet, már javában készítette a reggelit, és ahogy minden reggel, most is a pékség felé tartottam, hogy friss zsemlét vegyek neki. Nem sejtettem, hogy ez egy rendkívüli nap lesz mindkettőnk számára.

Ez egyfajta kis hagyomány volt közöttünk anyámmal – közös reggeli, ami kis világunkat biztonságosnak és állandónak tette. Talán felmerül benned a kérdés, hogy egy harmincéves, sikeres férfi miért él még mindig az édesanyjával.

Nos, sosem ismertem az apámat. Elhagyta anyámat, amikor elmondta neki, hogy terhes. Így ketten maradtunk, és hogy ne legyen olyan magányos, együtt maradtunk.

A szerelmi életemről kérdezel? Nos, sosem voltam igazán társasági ember – soha nem is voltam. Az sem segített, hogy nem tartottam magam különösebben jóképűnek, így a randizás mindig nehézségekbe ütközött. Egy idő után feladtam, és inkább a programozásnak szenteltem az életemet – nappal kódokat írtam, éjszakánként pedig kütyüket szereltem.

Azon a reggelen, ahogy a járdán sétáltam, a cipőm valami kemény dologba ütközött. Lenéztem, és ott volt – egy telefon, a kijelzője pókhálószerűen szétrepedve hevert a fűben, éppen a járdaszegély mellett.

A kíváncsiságom azonnal felébredt. Felvettem a készüléket, amelynek háza megrepedt, a hátlapja pedig részben levált, mintha egy autó áthajtott volna rajta. Nem volt egy különösebben drága modell – egy régi nyomógombos készülék, amit manapság csak azok használnak, akik nem engedhetnek meg maguknak jobbat.

Megforgattam a kezemben, és egy kihívást láttam benne.– Talán meg tudom javítani – motyogtam.

A zsebembe csúsztattam, majd folytattam utamat a pékség felé, de közben végig a telefonon járt az eszem. Nemcsak a sérülés volt furcsa, hanem az is, hogy egyszerűen ott hevert, elhagyatottan, mintha valaki sietve szabadult volna meg tőle.

Mire hazaértem, már el is feledkeztem a telefonról. Anyám finom reggelit készített, és miután végeztünk, mindketten nekiláttunk a szombati teendőinknek. Akkor jutott eszembe újra a készülék.

Kivettem a saját telefonom SIM-kártyáját, és behelyeztem az ismeretlen mobilba. Talán maga a telefon tönkrement, de a SIM-kártya még működhetett. Bekapcsoltam, és egy kontaktlista jelent meg. A legtöbb bejegyzés kórházak, iskolák és segélyhívó számok voltak. Csak egyetlen szám volt megjelölve kedvencként: „Lánya”.

A mellkasom összeszorult. Vajon ki veszíthette el ezt a telefont? És miért tűnt úgy, hogy az egyetlen fontos ember az életében a „Lánya” volt? Gondolkodás nélkül megnyomtam a hívás gombot.

A telefon egyszer kicsöngött. Majd még egyszer.

Aztán egy vékony, izgatott hang szólt bele:– Anya?!

Megdermedtem.– Én… nem vagyok az édesanyád – mondtam gyorsan. – Sajnálom, hogy hívtalak, de… – már majdnem bontottam a vonalat, amikor a kislány következő szavai megállítottak.

– Hol van ő? – A hangja remegett.

– Én… sajnálom, nem tudom – vallottam be. – Egy összetört telefont találtam, és kipróbáltam a SIM-kártyát. Ki vagy te?

A vonal másik végén habozás támadt.– Júlia vagyok. Anyukám elment tegnap boltba… de nem jött haza.

Jeges borzongás futott végig rajtam.– Júlia, hol van az apukád? Nagymamád? Valaki, akit felhívhatok?

– Nincs apukám – suttogta. – Nagymamám sincs. Csak anya.

Nyeltem egyet.– Tudod, hol laksz?