Egy haldokló nő megkérte a barátnőjét, hogy vegye magához a kislányát. A temetés után azonban a gyerek odasúgta: „Anya él!” 🥺🥺🥺 Bíró Mária a kezét fogta legjobb barátnőjének,

Két külön világban éltek.

Ő – Kárász András, egykor mérnök, aki mára mindent elveszített: házat, családot, munkát. A sorsa megtörte, de nem tette kegyetlenné. Egy budapesti építkezésen húzta meg magát éjjelente, azt evett, amit mások adtak, és minden reggelt hálával kezdett – hogy még él.

Ő – Lupescu Viktória, a főváros egyik legismertebb ingatlanmágnásának, Lupescu Mártonnak a felesége. Magazinokból ismert élet: drága vacsorák, estélyek, jótékonysági bálok, márkás ruhák. De legbelül – üresség. Idegennek érezte magát a saját aranykalitkájában.

Soha nem találkoztak volna, ha azon az estén nem jön a vihar.

Zuhogott. Hidegen, könyörtelenül, a szél tűként vágta az esőt Viktória arcába, ahogy a színház előtt várta a sofőrjét. Ekkor egy csuklyás alak futott felé. Nem is fogta fel azonnal, hogy rablás történik.

A férfi kitépte a kezéből a táskát, és meglökte. Viktória elesett, beverte a fejét a járdaszegélybe. Segélykiáltása beleveszett a zápor morajába, az emberek elsiettek mellette, úgy tettek, mintha nem hallanák.

De András meghallotta.

Gondolkodás nélkül rohanni kezdett. Utolérte a támadót, földre vitte. A férfi rátámadt, András is kapott egy ütést a fejére, de megtartotta a táskát. Visszavitte a nőhöz. Letérdelt, levette a szakadt kabátját, és a nő feje alá tette, miközben mentőt hívott.

Viktória szemei homályosodni kezdtek. Minden forgott. Egyetlen arcot látott – fáradt, borostás, de valami hihetetlen melegség áradt belőle.

Mire Márton a kórházba ért, az orvosok közölték: a feleségét egy ismeretlen férfi mentette meg. Őt magát is felvették a sürgősségire, agyrázkódással és kihűléssel.

– Egy hajléktalan… – mondta valaki.

Márton először nem hitte el. A világához szokott üzletember, aki mindenkiben gyanakodott, meglepődött. Nem egy testőr, nem egy járókelő, nem egy „öltönyös ember” segített – hanem az, akit legtöbbször nem is veszünk észre.

Mindenáron meg akarta találni őt.

András egy közös kórteremben feküdt. Zúzódásokkal, karján régi sebhelyekkel, ruhái egy szatyorba gyűrve. Márton odament hozzá. Leült mellé. Sokáig nem szólt. Aztán halkan csak ennyit mondott:

– Köszönöm, hogy megmentette. Szeretném segíteni magát.

András el akarta utasítani. A büszkesége égett. De Márton nem úgy nézett rá, mint egy „hajléktalanra”. Hanem mint egy férfira, aki egyetlen pillanat alatt többet tett, mint bárki más, aki nap mint nap körülvette.

Egy hónappal később András már egy különálló lakásban lakott. Márton építőipari cégénél kezdett dolgozni. Elkezdte újra beszerezni a hivatalos iratait.

És Viktória… ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak. Mikor először megölelte Andrást, a szeme könnyekkel telt meg.

– Ha maga nem lett volna ott, ma már nem lennék… És tudja, nem is csak azért érzem magam élőnek, mert megmentett. Hanem mert láttam: ebben a világban még léteznek valódi emberek.

A sorsuk más irányba fordult. De minden szilveszterkor Viktória és Márton küldtek egy képeslapot Andrásnak. Egyetlen szó állt benne:

„Köszönjük.”

Kárász András most már minden reggel tiszta inget vett fel, és minden nap megborotválkozott. A hajléktalanból munkavezető lett. Egyik építkezésen dolgozott, amit Lupescu Márton cége irányított. Szigorú volt, csendes, pontos – és hűséges. De egyvalami nem változott benne:

Minden reggel kiment az erkélyre, és mielőtt belefogott a napba, suttogva annyit mondott:

– Köszönöm. Ma is itt vagyok.

Kibérelt egy szoba-konyhás lakást egy régi bérházban a Nagyvárad tér közelében. Az ablakpárkányra virágot tett. És örökbe fogadott egy árva, szürke kóbor macskát.