Egy hónappal édesanyánk halála után apa hazahozta a fiatal szeretőjét karácsonyra – azt mondta, ő az “új anyukánk.” A valóság szívszorító volt.

Egy hónappal édesanyánk halála után apa hazahozta a fiatal szeretőjét karácsonyra – azt mondta, ő az “új anyukánk.” A valóság szívszorító volt.

Egy hónappal azután, hogy elvesztettük édesanyánkat a rákkal vívott hároméves küzdelme során, apám karácsonykor bemutatta nekünk Amandát, a szeretőjét. “Ő lesz az új anyukátok” – mondta mosolyogva, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. A szívem összetört, de ez csak a kezdet volt. Az események hamarosan olyan fordulatot vettek, amelyre senki sem számított.

Még most is remeg a kezem, miközben ezt írom. Ezt a karácsonyt soha nem fogom elfelejteni – az ünnepet, ami rémálommá vált, és megmutatta, milyen gyorsan széteshet egy család.

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy eltemettük édesanyámat. Három hosszú éven át küzdött a rákkal, de még a végén is ő volt az, aki mindenkit tartott. Emlékszem az utolsó napjára: a kórházi gépek sípolására, az ablakon beáramló délutáni napsütésre, és arra, ahogy meglepő erővel megszorította a kezemet.

– Lili, drágám – suttogta rekedt, de határozott hangon. – Megígérsz nekem valamit?

– Bármit, anyu – mondtam, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Vigyázz a testvéreidre. És apádra… ő nem bírja jól az egyedüllétet. Soha nem bírta. De tedd meg, hogy emlékezteted rám, jó?

– Hogyan is felejthetnénk el téged? – válaszoltam zokogva.

Ez volt az utolsó igazi beszélgetésünk. Másnap reggel békésen elaludt, miközben én és a húgaim, Sára és Kata, a kezét fogtuk.

A temetés utáni héten hazaköltöztem, hogy segítsek apának. Úgy tűnt, teljesen elveszett. Csak bolyongott a házban, mint egy szellem. Néha órákig állt anya ruhásszekrénye előtt, vagy a kertben ült, ahol anya mindig a rózsáit gondozta.

– Nem eszik semmit – panaszkodott Kata a napi telefonbeszélgetéseink során. – Vittem neki rakott krumplit, de még mindig ott van a hűtőben.

– Ugyanez történt az én levesemmel is – tette hozzá Sára. – Aggódnunk kellene?

Azt hittem, igen. De minden nagyon gyorsan megváltozott.

Két héttel a temetés után apa kitakarította anya szekrényét anélkül, hogy szólt volna nekünk. Minden ruhát bedobozolt, és elvitte egy helyi adományboltba.

– A kedvenc kék pulóvere? – kérdeztem döbbenten, amikor megtudtam. – Az, amit mindig karácsonykor viselt?

– Csak helyet foglal, Lili – mondta apa hűvösen. – Anyád sem akarná, hogy a múltban ragadjunk.