Budapest
Related Articles
Fekete, fényes BMW fékezett le puhán egy elit budapesti edzőterem előtt.
A sofőr – negyvenes, őszülő, tökéletes öltönyben – úgy szállt ki, mintha a világ az övé lenne.
Ádám volt a neve.
Ő volt az, akinek már a pillantásától is megremegtek a tárgyalótermek. Aki évekkel ezelőtt mindent elveszített — de sosem mutatta ki.
— Kisfiam… legalább egy százast, kérlek… — hangzott el egy halk, fájó hang a bejárat mellett.
Egy idős asszony állt ott. Sovány, törékeny, fején kopott kendő, keze reszketett.
Ádám automatikusan el akart menni mellette. Nem szerette az ilyen jeleneteket.
A múltjára emlékeztették.
Már épp lépett volna tovább…
De valami megállította.
Függő.
A fülében.
Arany margaréta, apró zafírral középen.
Olyan fülbevalók, amilyenekből csak egyetlen pár létezett a világon.
Ő maga készíttette évekkel ezelőtt… Annának.
Az egyetlen nőnek, akit valaha szeretett. Akit elveszített.
Ádám elsápadt.
A szíve egy pillanatra kihagyott.
— Honnan van ez a fülbevaló?! — kérdezte remegő hangon, amit még sosem hallottunk tőle.
A néni megrezzent.
— Ez… az enyém… régóta megvan, kisfiam…
De ő már nem figyelt. A fejében csak egy kérdés visszhangzott:
„Ez nem lehet véletlen.”
— Szálljon be. Most.
— Kisfiam, én csak…
— Vagy elmondja, honnan van az ékszer, vagy rendőrt hívok.
Döntsön.
A néni egy pillanatig hallgatott. Aztán halkan mondott valamit.
Csak néhány szó.
De éppen elég volt…
Az autó belsejében csend ült. Az idős asszony remegett, Ádám pedig mereven nézte az utat, de valójában már rég nem azt látta.
— Hogy hívják magát? — kérdezte végül.
— Ilona vagyok, kisfiam. Ilona Varga.
A név… semmit nem mondott neki. De a szeme… azok a szomorú, sötét szemek.
Mintha ismerte volna őket. Vagy… valakit, akire hasonlítottak.