Budapest
Related Articles
Aznap délután a mentőcsapat már a sokadik riasztásról tartott vissza — borús idő, zsúfolt forgalom, fáradt emberek. A sofőr már csak a vacsorára gondolt, amikor hirtelen satuféket kellett nyomnia: az úttesten, pontosan a sáv közepén, egy kutya ült.
Egy világos szőrű, erős testű, gyönyörű állat. Mozdulatlanul bámulta a járművet, mintha tudta volna, hogy ők jönnek.
— Menj már onnan! — dudált rá a sofőr. — Ezt most nem hiszem el…
De a kutya nem mozdult. Nem félt, nem ugatott. Csak várt.
A mentőápoló kiszállt, hogy elzavarja, de az eb nyugodtan félrelépett az út szélére. Amint azonban az ápoló visszafordult, a kutya ismét a kocsi elé sétált, leült — és nézte őket.
— Olyan, mintha hívna minket valahová… — jegyezte meg a másik ápoló, aki közben kiszállt az anyósülésről.
Végül mindhárman követték a kutyát, aki most már lassan elindult az árok irányába, majd letért az útról, és befelé ment a bokrok közé. Minden pár lépésnél hátranézett, meggyőződve róla, hogy jönnek.
Az egyik ápoló lépett előre — és egy pillanattal később megtorpant, arca elsápadt.
— Gyertek… most azonnal… — mondta alig hallhatóan, a bokrok közé mutatva.
A többiek odarohantak — és abban a pillanatban arcuk elsötétült.
A bokrok között egy kislány feküdt. Ötéves lehetett, mezítláb, egy szakadt, piszkos kisruhában, összekuporodva, mintha próbálta volna eltüntetni magát a világból. Az arcán könnyek, sár és apró sebek keveredtek. A kezében pedig — egy törölközőbe bugyolált valami.
Az egyik mentős leguggolt hozzá, óvatosan, nehogy megijessze.
— Kicsim… hallasz minket? — kérdezte halkan, de a hangja megremegett.
A kislány lassan felemelte a fejét. Riadt, de kimerült tekintettel bámult a férfira, majd kinyújtotta felé a csomagot a kezében.
Ahogy a törölközőt kibontották, egy aprócska kiscica került elő belőle. A bal mellső lába vérzett, a bundája megpörkölődött, mintha tűz érte volna.