Sebészorvos vett egy üveg lekvárt egy idős asszonytól az út szélén. Ám amikor otthon felnyitotta, döbbenetes felfedezést tett…

Gábor gyerekkora óta arról álmodott, hogy orvos lesz. Már az iskolában is mindenki így ismerte, tanárai pedig szeretetteljesen „doktor Bambulának” becézték.

Nem számított, hogy egy kóbor macskának, egy sérült kiskutyának vagy egy balesetet szenvedett osztálytársának volt szüksége segítségre – Gábor mindig tudta, mit kell tennie. Értett a sebek ellátásához, tudott vérzést csillapítani, és megnyugtatni a sérültet. Egyetlen dolgot nem tudott soha feldolgozni: hogy az édesapja már nem élhette meg, hogy orvos lett belőle.

– Ha itt lenne, biztosan meg tudtam volna menteni – gondolta gyakran, miközben éjszakákon át a tankönyvei fölé hajolt.

Gábor édesapja hirtelen hunyt el szívinfarktusban, amikor a fiú mindössze harmadik osztályos volt. Ettől kezdve édesanyja, Ilona egyedül nevelte. Mindent megtett érte, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, és Gábor is minden erejével azon volt, hogy büszkévé tegye. Kitűnő tanulóként, versenyek állandó résztvevőjeként senkit sem lepett meg, amikor az orvosi egyetemre felvételt nyert.

Az egyetemi évek alatt keményen tanult, míg mások buliztak. Egyetlen szenvedélye a természetjárás volt, minden szabad percét túrázással töltötte. Szobatársa, Zsolti sokszor ugratta emiatt:

– Barátom, te így sosem találsz rá az igazira! Fogadjunk, még holdfényben sem csókolóztál soha!

Gábor azonban csak mosolygott:

– Ha eljön az ideje, megtalálom. Ha nem, akkor nem is volt megírva.

Tanulmányai után sebészként helyezkedett el egy neves budapesti kórházban. Precíz kezei, gyors döntései és embersége miatt hamar elismerték kollégái és a páciensek egyaránt.