Még mindig visszajárok abba a kávézóba, ahol az édesanyám dolgozik, pedig ő nem tudja, hogy a fia vagyok – Az én történetem

Amikor betöltöttem a harminchatot, elveszítettem mindkét szülőmet. Előbb apám halt meg – álmában vitte el a szívroham. Két hónappal később anyám is követte. Mintha a lelke nem bírta volna tovább nélküle. Volt benne valami szomorúan szép. Összetartoztak.

Egyetlen gyermekük voltam, így minden rám maradt: a temetés, a ház kiürítése, az ügyintézés, minden. Akkor már Budapesten laktam, egy albérletben, de a szüleim háza Szentendrén volt – gyerekkorom helyszíne. Úgy döntöttem, odaköltözöm, hiszen most már az az én otthonom. Nem akartam tovább lakbért fizetni a fővárosban.

Elkezdtem rendet tenni a házban. Irattartó mappák, számlák, régi levelek, biztosítási papírok. Mindent átnéztem, amit csak találtam. Az egyik fiók mélyén, a régi szekrény alsó részében találtam egy cipősdobozt. Belül különös dokumentumok voltak, és egy levél, ami engem szólított meg.

Kissé remegve nyitottam ki.

A dokumentumok örökbefogadási papírok voltak.

Értitek ezt? 36 éves voltam, és akkor tudtam meg, hogy örökbefogadtak.

Lassan ültem le az ágy szélére. A papírokat szorongattam, és próbáltam felfogni, amit láttam. Anyám és apám – pontosabban a nevelőszüleim – soha nem mondták ezt el nekem. Egy szóval sem. Én voltam számukra a fiuk, és sosem éreztem semmilyen különbséget, de mégis…

Miért nem mondták el?

Ha tudom, annyi mindent kérdezhettem volna! Hogy miért adtak örökbe, kik voltak az igazi szüleim, hasonlítok-e rájuk, hogy néznek ki? De most már késő volt. Csak ez a doboz volt a nyom, semmi más.

A dokumentumokból kiderült, hogy a születésem után két hónappal fogadtak örökbe – Tatabányán, zárt eljárásban. A vér szerinti anyám nevét is megtaláltam: László Erika. A papírok mellé egy kézzel írt levél volt csatolva.

A levelet remegő kézzel bontottam fel.

„Kedves Kisfiam,

Amikor ezt a levelet írom, még csak két hetes vagy. Én pedig tizennyolc. Egyedül vagyok. A szüleim elfordultak tőlem, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Az apádról nincs mit mondanom – eltűnt, amikor elmondtam neki. Se munkám, se otthonom, se pénzem nincs. Csak a remény, hogy egyszer majd megértesz engem.

Nem azért adlak örökbe, mert nem szeretlek. Hanem pont azért, mert annyira szeretlek. Mert jobb életet akarok neked. Egy családot, ahol nem a nélkülözés az alap, hanem a szeretet. Remélem, hogy boldog leszel.

Minden szeretetemmel,Anyád, Erika”

Ott ültem, a régi gyerekszobámban, kezemben a levél, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Meg kellett volna haragudnom? Megvetnem őt? Mégsem tudtam. Csak ürességet éreztem.

Megfordítottam a lapot – ott volt Erika régi lakcíme. Szeged, Csongrádi sugárút. Megkereshetem. Talán még mindig ott él. Talán már rég elköltözött. Talán nem akar látni.

De akarom én látni őt?

Napokig tipródtam. A doboz visszakerült a szekrény mélyére, de a gondolat ott motoszkált bennem. Végül néhány héttel később elhatároztam magam. Felmentem a Facebookra – és meglepő módon meg is találtam őt.

László Erika, Szeged. Profilképén egy kávézó előtt állt, piros kötényben, mosolyogva. Kiderült, hogy egy belvárosi kávézóban dolgozik felszolgálóként. Nem posztolt sokat, de elég volt ahhoz, hogy eldöntsem:

Megyek. Meg kell néznem őt élőben.

Vettem egy vonatjegyet, és egy péntek délelőtt megérkeztem Szegedre. Béreltem egy biciklit az állomásnál, és eltekertem a belvárosba, a kávézóhoz. Szívem a torkomban dobogott.

Beléptem. A hely hangulatos volt, barátságos fényekkel, faasztalokkal, finom sütemények illatával. A pult mögött egy fiatal lány állt. Megkérdeztem:

– Bocsánat, dolgozik ma László Erika?

– Igen, ő most jön vissza a raktárból – mosolygott a lány.

És akkor megláttam őt. Erika kijött egy tálcával. A haja őszbe hajló volt, az arca kissé megfáradt, de ugyanazok a szemek… mint az enyém.

– Jó napot, mit hozhatok? – kérdezte kedvesen.