Budapest
Related Articles
“Elmentem az apám temetésére – A nagymamám odajött hozzám, és azt mondta: ‘Nem kellene itt lenned.'” Évek óta nem láttam az apámat. Gyerekkoromban elhagyta anyámat és engem, és bár az évek során próbáltam elérni, soha nem válaszolt. Amikor meghallottam, hogy meghalt, nem tudtam eldönteni, hogy elmenjek-e a temetésére. Mégis, valami belül azt súgta, hogy ott kell lennem. A szertartás komor volt, tele idegen emberekkel, akiket nem ismertem. A féltestvéreim, István és Barbara, nem voltak ott, ami furcsának tűnt. Csendben ültem hátul, gondolataimba mélyedve, amikor a nagymamám, Eszter, hirtelen megjelent mellettem. Lehajolt hozzám, és erősen megszorította a karomat. Éles tekintete, amelyet az évei sem tompítottak, áthatóan az enyémbe fúródott. „Nézz körül. Nem vetted észre?” – suttogta. – „Nem kellene itt lenned. Azonnal el kell menned a házába!” Egy kulcsot nyomott a kezembe, és olyan pillantást vetett rám, amely az összes kérdésemet elnémította. „Bízz bennem” – mondta halkan, de határozottan. A szívem hevesen dobogott, miközben észrevétlenül kisurrantam a szertartásról, és az apám házához hajtottam. Halkan beléptem a kulcsot használva. A nappali üres volt, de a dolgozószobából ideges hangok szűrődtek ki. Lassan közelebb osontam, visszafojtott lélegzettel, és belestem.
Elmentem az elhidegült apám temetésére — A nagymamám odajött hozzám, és azt mondta: „Nem kellene itt lenned”
Elmentem az elhidegült apám temetésére abban a reményben, hogy lezárhatom a múltat, de a nagymamám sürgető figyelmeztetése egyenesen az apám házába vezetett. A féltestvéreim teljesen kihagyták a szertartást, és amikor a dolgozószobájában találtam őket, rájöttem, pontosan mit is keresnek ott.
Évek óta nem láttam az apámat. Gyerekkoromban hagyott el minket anyámmal, és minden alkalommal, amikor később próbáltam kapcsolatba lépni vele, csak csendet kaptam válaszul. Semmi többet.
Tudnom kellett volna, hogy nem érdemes törődnöm vele, de nehéz elengedni azt, aki az apád kellene, hogy legyen. Amikor meghallottam, hogy meghalt, nem tudtam, hogyan érezzek. Szomorú voltam? Mérges? Megkönnyebbült? Talán mind egyszerre.
A temetés napján úgy éreztem, mennem kell. Tudtam, hogy valószínűleg jobb lenne nem elmenni, de mégis ott találtam magam. Talán azért, mert lezárást akartam, vagy egyszerűen kíváncsi voltam, kik lesznek ott.
A temetés
A kápolna csendes volt, csak a halk orgonaszó hallatszott, és a liliomok túl édes illata szinte fojtogatott. A kemény fa padon fészkelődtem, és az ajtóban kapott kis programot bámultam.
„István idősebb” – állt a neve a lapon.
Furcsa volt így látni a nevét, mintha csak egy másik ember lenne, nem pedig az a szellem, aki az egész életemet kísértette.
Senki sem sírt. Senki sem tűnt igazán szomorúnak. Csak ültek ott, üres tekintettel, mintha csak azt várnák, hogy vége legyen. Közben a féltestvéreim, ifjabb István és Barbara, akik mindig felvették a telefont, amikor apámat hívtam, még csak meg sem jelentek.
Furcsa volt. Azok a gyerekek, akiket ténylegesen felnevelt, nem jöttek el?
Miközben azon gondolkodtam, hogy talán nekem is távoznom kellene, egy csontos, de erős kéz szorította meg a karomat. Összerezzentem, és odafordultam. A nagymamám, Eszter állt mellettem. Évek óta nem láttam, talán csak egy-két alkalommal.
Mindig adott néhány információt apámról és az új családjáról, és én csak azért hallgattam végig, mert ő volt az egyetlen, aki valaha is figyelmet fordított rám arról az oldalról.
Éles szemei rám szegeződtek, arca komoly volt. Közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem az illatát, és suttogni kezdett.
– Nézz körül, gyermekem – mondta halkan. – Nem vetted észre? Nem kellene itt lenned. Most azonnal el kell menned a házába.
Pislogtam rá. – Tessék? Nagyi, miről beszélsz?
Nem válaszolt. Csak egy hideg fémtárgyat nyomott a kezembe. Lenéztem. Egy kulcs volt. Zavartságom nyilvánvaló lehetett, mert még erősebben megszorította a karomat.
– Bízz bennem – folytatta nyugodtan, de határozottan. – Menj. Gyorsan.
Aztán elengedett, és egyenes háttal visszasétált a tömegbe, mintha mi sem történt volna.
Egy pillanatig csak ültem ott, döbbenten. Talán csak ugratott. Talán már nem volt teljesen épelméjű. De a tekintetében volt valami, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Felálltam.
Csendesen kisurrantam a kápolnából, a kulcsot szorosan tartva a kezemben. Odakint a napfény túl erősnek tűnt a sötét, fülledt szoba után. Vettem egy mély levegőt, beültem az autóba, és elindultam az apám háza felé.
A kétszintes ház még lenyűgözőbb volt, mint amire emlékeztem. A frissen festett falak ragyogtak a napfényben, a kert pedig makulátlanul rendben volt tartva. Látszott, hogy apám nagyon szerette ezt a házat. Többet törődött vele, mint velem.
Lassítottam a kocsit a frissen aszfaltozott felhajtón, és bámultam a bejárati ajtót. Nem kellett volna itt lennem. Ez a ház egykor az én otthonom is volt, mielőtt az ügyvédje kidobott minket. Őrültség volt itt lenni, de tudnom kellett, mit akart Eszter nagyi.Felmentem a bejárathoz, és a kulcs halk kattanással fordult a zárban. Az ajtó nyikorgott, ahogy lassan kitártam. Odabent csend volt. A levegő tiszta és friss illatú volt, enyhe citromos vagy levendulás aromával.
Lassan végigsétáltam a nappalin. Az a régi bútor, amire emlékeztem, már sehol sem volt, helyette modern, stílusos darabok álltak, de a ház légkörében volt valami furcsa. Nehéznek tűnt, mintha a falak visszatartanák a levegőt.
Ekkor halk hangokra lettem figyelmes.
Azok az apró zajok a folyosó végéről jöttek. Megdermedtem, hogy jobban halljam őket. Az apám dolgozószobájából szűrődtek ki. Emlékeztem erre a szobára gyerekkoromból. Oda soha nem volt szabad belépnem.
Lassan a szoba ajtajához lopóztam. Az ajtó mögött a hangok tisztábban hallatszottak.
„Ennek itt kell lennie” – mondta egy férfihang.
Nem ismertem jól ezt a hangot, de csak ifjabb István lehetett.
„Az iratok, a bankszámlák adatai” – folytatta sietősen. – „Meg kell találnunk őket, mielőtt ő megtalálja.”
„Igazad van” – válaszolta egy női hang idegesen. Ez Barbaráé volt. – „Nem engedhetjük, hogy hozzájusson. Vajon hová rejthette el őket?”