Budapest
Related Articles
Én ott álltam a folyosón, és éreztem, ahogy elnehezül a testem. A fülem csengett. Nem az arcomra mért ütéstől – hanem attól az űrtől, ami belül lett bennem.
Nem az unokám ütött meg. Nem a saját akaratából. Az ő kezét már más mozgatta. Az ő szájából mások szavai szóltak.
Leültem a kanapé szélére, cipőben. Az órára néztem — 17:42.
Ilyenkor általában főzöm a levest, szeletelem az uborkát, melegítem a teát.
Most csak ültem. És minden elcsendesedett bennem.
Egy óra múlva bejött az anyja – a mobil a kezében, mint mindig.
– Azt mondta, rákiabáltál – vetette oda köszönés nélkül. – Egyáltalán, minek jössz még ide, ha mindig ez van utána?
– Nem mondtam semmit. Ő… ő megütött.
– Megütött? – felvonta a szemöldökét. – Biztos nem ok nélkül.
És kisétált. Egyszerűen csak elment. Nem kérdezte meg, hogy vagyok. Nem szólt a gyereknek, hogy jöjjön elő.
Én pedig maradtam. Egyedül. Ebben a lakásban, ahol minden egykor az én szeretetemből épült: a függönyök, a tányérok, a pokróc.
Most mindez csak díszlet lett. Egy előadáshoz, amiben én vagyok a gonosz.
Két napig nem mentem. Aztán még kettő. Aztán egy hét.
A telefonom némán hevert. Nem jött sem SMS, sem hívás.
Nem az, hogy „nagyi, bocsánat”. Még annyi sem, hogy „élsz-e még?”.