Amikor meglátta, könnybe lábadt a szeme.
A júliusi kánikula szinte izzásig hevítette a tömött balatoni strandot. Anna csak egyetlen pillanatra fordult el, hogy előkeresse a naptejet. Amikor visszanézett, a hatéves Bence már nem ült a homokozó szélén.
– Bence! – kiáltotta, de a hangját elnyelte a nyaralók moraja.
Elkezdett rohanni a part mentén. A szíve a torkában dobogott, tekintete kétségbeesetten pásztázta a fürdőzők tengerét.
– Nem láttak egy szőke kisfiút? – ragadta meg egy idegen karját, miközben a könnyek már elvakították.
– Nem, sajnálom… – jött a válasz, ami hidegzuhanyként érte.
A legrosszabb rémképek villantak át az agyán. Már a vízi mentők felé indult, amikor megakadt a szeme egy ismerős alakon.
Bence nem a vízben volt. A strand legcsendesebb sarkában, egy hatalmas fűzfa árnyékában guggolt. Anna úgy rohant oda, mintha az élete múlna rajta.
– Bence! – zuhant térdre a fia mellett, és szorosan magához ölelte. – Soha többé ne tűnj el így! Azt hittem, meghalok a félelemtől!
A kisfiú meglepetten pislogott, majd óvatosan megtörölte édesanyja arcát.
– Ne sírj, anya! Csak segíteni akartam Laci bácsinak – mutatott a fa tövében ülő idős férfira, akit Anna észre sem vett.
A férfi kopott fürdőnadrágot viselt, kezében egy törött botot szorongatott. Remegő ujjakkal próbálta letörölni a földre esett fagylaltot a lábáról.
Budapest