Elvesztett feleségem fényképét néztem, amikor valami kiesett a keret mögül – és attól elsápadtam

Elvesztett feleségem fényképét néztem, amikor valami kiesett a keret mögül – és attól elsápadtam

Aznap, amikor eltemettem Évát, csak az emlékek és a közös fényképeink maradtak nekem. De amikor este, a mi eljegyzési fotónkat nézve, valami kicsúszott a keret mögül, a kezem remegni kezdett. Amit felfedeztem, mindent megkérdőjelezett, amit a feleségemről tudni véltem.

A temetkezési vállalat fekete szalagot kötött az ajtónkra. Néztem, a kulcsot félig a zárban tartva, és azon tűnődtem, ki gondolta ezt szükségesnek.

Mintha a szomszédok nem tudták volna már így is, hogy az egész délutánt a temetőben töltöttem, nézve, ahogy Évát a földbe helyezik, miközben Márton tiszteletes az angyalokról és az örök nyugalomról beszélt.

Reszkető kézzel végül kinyitottam az ajtót. A házban valami nem stimmelt – bőrpolír és részvétnyilvánító rakott tészták szaga lengte be.

Éva nővére, Júlia “segített”, amíg én a kórházban voltam Éva utolsó napjaiban. Minden csillogott a tisztaságtól, de az a művi ragyogás olyan volt, hogy a fogaim összeszorultak tőle.

– Itthon, Éva? – mondtam szinte ösztönösen, majd rögtön megálltam.

A válaszul érkező csend fizikai fájdalomként sújtott le rám.

Lazítottam a nyakkendőmön – azon a kéken, amit Éva vett nekem tavaly karácsonyra –, és ledobtam a cipőimet. A falnak csapódtak tompa puffanással.

Éva biztosan leszidott volna ezért, ahogy mindig tette: ajkait összepréselve, próbálva elrejteni mosolyát, miközben a cipőnyomokról prédikált nekem.

– Bocsánat, kedvesem – mormoltam, de nem szedtem össze a cipőket.

A hálószoba volt a legrosszabb az egész házban. Júlia kicserélte az ágyneműt – bizonyára jószándékból –, de a friss textil illata csak kihangsúlyozta, hogy Éva illata eltűnt.

Az ágy katonásan bevetve, minden ránc kisimítva – az a rendezetlenség is eltűnt, amely a közös életünket tükrözte.

– Ez nem lehet igaz – mondtam az üres szobának. – Ez nem lehet a valóság.

De az volt. A fésülködőasztalon sorakozó részvétnyilvánító kártyák, a felesleges gyógyszeres dobozok az éjjeliszekrényen… Mindez bizonyította, hogy Éva valóban nincs többé.

Minden olyan gyorsan történt. Éva tavaly betegedett meg, de harcolt ellene. A kemoterápia pokoli volt, de végig mellette voltam. Egy időre a rák visszahúzódott.

Azt hittük, nyertünk. De egy rutinvizsgálat kiderítette, hogy visszatért. És most már mindenhol ott volt.

Éva az utolsó pillanatig küzdött, de… de már most látom, hogy esélye sem volt.

Az ágyra rogytam, még mindig a temetési öltönyömben. A matrac már nem tartotta az alakját. Vajon Júlia megfordította az ágybetétet? Ez az apró gondolat irracionális dühöt ébresztett bennem.

– Tizenöt év – suttogtam Éva párnájába. – Tizenöt év, és így ér véget? Egy fekete szalag az ajtón és néhány rakott krumpli a hűtőben?

A szemem az eljegyzési képünkre tévedt. Az ezüstkeret visszaverte a délutáni napfényt. Éva olyan élőnek tűnt rajta – sárga nyári ruhában, ahogy nevetett, miközben megpörgettem őt a levegőben.

Megragadtam a képet, mintha közelebb kerülhetnék ahhoz a pillanathoz és a boldogsághoz, amit akkor éreztünk.

– Emlékszel arra a napra, Éva? Azt mondtad, a fényképek megőrzik a lelkünket. Azt mondtad, ezért nem szereted, ha fényképeznek, mert…

Az ujjaim valami furcsa kidudorodást éreztek a keret hátoldalán.

Ösztönösen végighúztam rajta az ujjam. Ez nem lehetett normális.

Lassan leemeltem a hátlapot. Valami kicsúszott belőle, és könnyedén a szőnyegre hullott, mint egy elszáradt falevél.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Egy másik fénykép volt az – régi és kissé görbe, mintha gyakran forgatták volna a kezek.

A képen Éva látható – Istenem, milyen fiatal volt! Egy kórházi ágyon ült, karjában egy újszülöttet tartva, aki egy rózsaszín takaróba volt bugyolálva.

Az arca más volt, mint amilyennek valaha is láttam. Kimerült, rémült, de a szemében olyan mély szeretet csillogott, hogy a lélegzetem is elakadt.

Nem értettem, mit látok. Éva és én soha nem tudtunk gyermeket vállalni, pedig évekig próbálkoztunk. Akkor mégis ki ez a baba?