Budapest
Related Articles
Nóra elcserélte a családját egy „könnyebb élet” reményében egy gazdag férfira, magára hagyva férjét, Ádámot két kisgyerekkel és összetört szívvel. Két évvel később, amikor Ádám véletlenül újra összefutott vele, a pillanat nem is lehetett volna költőibb… egy olyan, ami a karmába vetett hitet erősítette meg benne.
Senki sem gondolja, hogy az az ember, akivel egy évtizedet megosztott, idegenné válhat. A feleségem, Nóra, és én tíz éve voltunk együtt. Két csodálatos lányunk születt: Zsófi (5) és Emese (4). Az élet nem volt tökéletes, de a miénk volt, és én azt hittem, stabil.
Kerestem annyit, hogy kényelmesen éljünk – nem luxusban, de kétszer egy évben megengedhettük magunknak egy családi nyaralást. A lányoknak volt egy részmunkaidős dadájuk, miközben Nóra szabadúsként dolgozott otthonról. Mindig igyekeztem kivenni a részemet: takarítottam, bevásároltam, még főztem is. Nem akartam, hogy úgy érezze, minden házimunka az ő vállát nyomja.
De valahol úty közben valami megváltozott. Először nem tudtam pontosan megfogalmazni – apró dolgok, mint amikor hosszú órákat töltött a telefonján, éjszakán kétőig írogatott, az arca pedig a képernyő fényében izzott.
„Kivel beszélsz?” – kérdeztem egyszer lazán.
„Barátokkal” – válaszolta túl gyorsan. „Csak pótoljuk a beszélgetéseket.”
A közösségi médiája is sokkal aktívabb lett. Naponta új képek jelentek meg – mosolyog egy kávézóban, bevásárlószatyrokkal a kezében, és olyan barátokkal pózolva, akiket nem ismertem.
Otthon viszont mindig fáradt és távollévő volt. Egyre kevesebb időt töltött Zsófival és Emesével, gyakran lerázta őket, amikor segítséget kértek házi feladatokhoz vagy játékhoz.
„Most nem, kicsim” – mondta nélkül, hogy felnézett volna, miközben a telefonját görgette.
Köztünk is eltűnt a szikra. A késő esti beszélgetések, a könnyed nevetés… mindez elveszett. Egyre többet járt el otthonról, azt mondta, „bevasarolni megy” vagy „kiszellőzteti a fejét,” de amikor hazatért, mindig valami könnyedség sugárzott róla, amit már hónapok óta nem láttam.
Egy délután aztán, miközben a konyhában mosogatott, felém fordult, letette a kötényt, és kimondta azt, ami szétzúrt minden reményt, amit közösen építettünk.
„Elmegyek, Ádám.”
Megdermedtem. Mintha nem is hallottam volna jól. „Elmész? Mit jelentsen ez?”
Nézett rám, rezzenéstelen arccal. „Nem élek többé így. Megtaláltam magam… tudom, mit akarok. Nem arra születtem, hogy főzzek és takarítsak.”
Kerestem az arcában valami repedést, hogy ez csak egy rossz vicc. „Nóra… két gyerekünk van.”
A hangja élesebb lett. „Megoldod. Remek apa vagy. Jobb, mint én valaha is voltam anyaként.”
„Zsófi és Emese? Csak gyerekek, Nóra! Hogy hagyhatod el őket?”
Én sírni kezdtem, szavak és érzelem nélkül. Az utolsó alkalom, amikor sírtam, boldogságból történt, amikor Emesét először tartottam a kezemben. Ez most más volt. És fájt.