Felismertem a karkötőmet az engem ápoló nővér csuklóján – elsápadtam, amikor elmondta, honnan kapta

Felismertem a karkötőmet az engem ápoló nővér csuklóján – elsápadtam, amikor elmondta, honnan kapta

Első rész

Pár nappal ezelőtt eltört a lábam.

Egy szombat délelőtt nagytakarítást tartottam, amikor úgy döntöttem, hogy letörlöm a poros polcokat a nappaliban. Felálltam a létrára, de az hirtelen megingott alattam, és mielőtt felfoghattam volna, zuhantam.

Az ütközés brutális volt.

Éles, elviselhetetlen fájdalom hasított a jobb lábamba, és tudtam, hogy valami nagy baj történt. Kristóf, a férjem, éppen egy üzleti úton volt, és nem akartam pánikot kelteni.

„Semmi baj, megoldom” – mondogattam magamnak, miközben remegő kézzel előkotortam a telefonomat és tárcsáztam a mentőket.

Két napot töltöttem a kórházban megfigyelés alatt, egy törött lábbal és rengeteg fájdalommal.

Az első napokban alig tudtam mozogni, de legalább egy kedves nővér folyamatosan gondoskodott rólam.

Tímeának hívták.

Kedves volt, figyelmes, és egy idő után egészen jó barátokká váltunk.

– Ha így folytatjuk, még az lesz a vége, hogy összebarátkozunk – nevettem egy délután.

– Miért is ne? – mosolygott. – Sokan azt gondolják, hogy a kórházi nővérek és a betegek nem is beszélgetnek rendesen. Pedig néha nagyon jó társaságot találunk egymásban.

Ő volt az első ember, akivel a kórházban tényleg jól elbeszélgettem. Megosztottuk egymással az életünk apró részleteit.

– Van családod? – kérdeztem egyik este.

– Még nincs – válaszolta. – De van egy barátom. Még nem komoly, de nagyon figyelmes velem.

– Ez jól hangzik – mosolyogtam. – És tényleg figyelmes?

– Igen! – nevetett. – Mostanában rengeteg ajándékot ad nekem. Úgy érzem, kicsit elkényeztet.

Együtt nevettünk, és akkor még nem sejtettem, milyen sötét titkot rejtegetett.

A harmadik napon, amikor belépett a szobámba, valami azonnal szemet szúrt nekem.

Egy karkötő.

De nem akármilyen karkötő. AZ ÉN KARKÖTŐM.

Egy vékony, aranyláncos karkötő, amelyen egy kis szív alakú medál függött. Pontosan olyan, amilyet a nagymamám adott nekem ajándékba.

És ami egy hónappal ezelőtt rejtélyesen eltűnt a lakásomból.

A szívem hevesen kezdett verni.

Talán csak hasonló… talán csak egy véletlen egybeesés… de aztán közelebb hajoltam.

A szívmedál hátoldalán ott volt a gravírozott mosolygó arc.

Pontosan ugyanaz, amit a nagymamám kért az ékszerésztől, hogy rám emlékeztessen.

Azonnal megdermedtem.

Ez nem lehet véletlen.

Nyeltem egyet, és remegő hangon megkérdeztem:

– Tímea… honnan van ez a karkötő?

Tímea lenézett a csuklójára, majd kissé zavarodottan elmosolyodott.

– Ó, ezt ajándékba kaptam – mondta könnyedén.

Összeszorult a torkom.

– Kitől?

– A barátomtól – válaszolta. – Egy hónapja adta nekem.

Egy hónapja…

Pont akkor, amikor a karkötőm eltűnt.

A gyomrom görcsbe rándult. Nem lehet igaz…

– Nagyon különleges ajándék – mondtam mosolyogva, próbálva nem mutatni, hogy belül remegek. – És honnan szerezte?

Tímea vállat vont.

– Nem tudom pontosan, csak annyit mondott, hogy valahol talált egy hasonlót, és azonnal rám gondolt.

De ha ez igaz… akkor ki volt a barátja?

Ki adhatta neki ezt a karkötőt?

A gyomromban jeges félelem kezdett elterjedni.

Csak egy ember jöhetett szóba.

A férjem.

Nyeltem egyet, és rámosolyogtam Tímeára.

– Tudod mit? Megmutathatnád nekem közelebbről is.

Tímea gondolkodás nélkül lecsatolta a karkötőt a csuklójáról, és a kezembe adta.

Ott volt. A bizonyíték.

A kis szív hátoldalán egy kis, halvány mosolygó arc – pontosan úgy, ahogy a nagymamám kérte az ékszerésztől.

Tímea észrevette, hogy túl sokáig nézem.

– Valami baj van? – kérdezte óvatosan.

Felemeltem a fejem, és egyenesen a szemébe néztem.